A 16. század elejére új korszak kezdete az európai nyomdászat történetében. Új korszak kezdete több szempontból is.
1. Ekkor alakulnak ki a könyv modern alaki jegyei, melyek lényegében még a mai könyvre is jellemzőek: azaz a könyv mai alakja, anyaga, beosztása és szerkezeti felépítése. Az ősnyomtatványok többsége nagyalakú, ívrét (fólió-) illetve negyedrét (kvart-) alakú könyv volt; most egyre gyakoribb, eléggé általános lesz a kis, nyolcadrét (oktáv-) alakú, zsebben hordható, könnyen forgatható könyv.
E formai átalakulásnak társadalmi okai vannak. A polgárosodás terjedésével mindinkább szaporodik a kis keresetű, anyagilag kevésbé tehetős olvasók száma. Az alsóbb fokú iskolázás és az egyetemi oktatás fejlődésével megnő a tanulók száma. akik ugyancsak olcsóbb kiadványokat igényelnek s olyan kis formátumú kiadványokat, amelyeket könnyen tudnak forgatni, magukkal vinni az iskola és otthonuk, szállásuk között.
E kis, nyolcadrét alakú könyv megteremtője Aldus Manutius (a későbbiekben, a humanista nyomdászok közt bővebben lesz róla szó), s ugyancsak az ő kiadványaiban terjed el a lapszámozás is, amely az ősnyomtatványokban csak elvétve fordul elő.
Általánossá válik a 16. század elején a különálló, modern értelemben vett címlap is.
A könyv alakjának és szerkezeti beosztásának alakulásával együtt jár anyagának megváltozása is. Az ősnyomtatványok kötése, pergamenje vagy papírja kiváló minőségű, de nehéz, súlyos anyagból készült, amely azonban nem illett a kisalakú könyvekhez, illetve nem volt alkalmas olcsó, könnyen kezelhető könyvek előállítására. A kötéshez a régi erős, nehéz marhabőr helyett vékonyabb és könnyebb kecske- és birkabőrt használtak, a kötéstábla sem fából készült, hanem korábbi nyomtatványokból, ragasztott papírlemezt burkoltak a kecske- vagy birkabőrrel. (Az ilyen korábbi nyomtatványokból készült, ragasztott kötéstáblákból később számos, ismeretlen nyomtatványtöredéket, nem egyszer unikumot áztattak ki).
A kötéshez és kötéstáblához felhasznált újabb anyagok nemcsak könnyebbek, de egyben olcsóbbak is voltak, hiszen az újabb könyvvel szemben fontos igény volt – a könnyen kezelhetőség mellett – az olcsóbb ár is. E két szempont szem előtt tartása vezetett a könyv belső anyagának megváltoztatásához is. A 16. század nyomdászai pergamenre már nem nyomtattak (a néhány kivételesen pergamenre nyomtatott kiadvány elhanyagolható), sőt a pergament utánzó vastag ősnyomtatvány-papírt is könnyebb, gyorsabban, nagyobb tömegben és olcsóbban előállított papír váltotta fel. A 16. század elején a papírárak 1/3-dal alacsonyabbak lettek, mint az előző időszakban voltak.
A betűtípusokat tekintve: a gót betűvel szemben egyre jobban elterjed az antikva, s kialakul az antikvának a dőlt változata, a dőlt humanista kézírást utánzó kurzív, amely szintén Aldus Manutiusnál jelenik meg első ízben. (Az a szabványosítási, egységesítő tendencia tehát, amely a könyv előállítása és megformálása terén már az ősnyomtatványkor utolsó két évtizedében tapasztalható volt, most, a 16. század első évtizedeiben teljesedik ki).
2. A modern könyvforma kialakulása, s a könyv előállítása mellett lényegesen fejlődik a kiadásügy és a könyvkereskedelem, a könyvterjesztés is. Kialakul néhány európai könyvkereskedelmi központ, köztük legnevezetesebb Lipcse és Frankfurt am Main Németországban. A két német kereskedőváros híres vásárain a különböző árucikkek közt a 16. század óta megtalálhatók számos európai könyvkereskedő és kiadócég kiadványai is. Évente kétszer, tavasszal húsvétkor, ősszel pedig Mihály napján tartottak vásárt Lipcsében és Frankfurt am Mainban. E vásárokon találkoztak egymással a német és külföldi nyomdászok, kiadók és könyvkereskedők is, s kicserélték egymás közt, illetve átadták egymásnak áruikat. A vásárok közti időben raktárokat béreltek, ahol megmaradt áruikat tárolták, majd a közbeeső időben is árusították a könyveket, azaz könyvkereskedéseket nyitottak, a kereskedések vonzották a nyomdászokat s így fejlődött a két város a német, sőt az európai könyvkultúra két fontos centrumává. (Ma is nagy a jelentőségük!). A lipcsei és frankfurti vásárokra vitt könyvekről már a 16. századtól kezdve katalógusokat, ún. vásári katalógusokat (Messkatalog) adtak ki. Az első Frankfurtban 1564-ben, Lipcsében pedig 1594-ben jelent meg.
3. Az alaki és anyagi változások, továbbá a kiadásügy és a könyvkereskedelem mellett jelentékenyek azok a tartalmi, műfaji és nyelvi újítások is, amelyek a 16. század könyvkultúráját jellemzik. A nyomdászat, a könyv ismeretközlő funkcióját, agitatív és propagandisztikus lehetőségeit igénybe vették a kor különböző szellemi, tudományos, társadalmi és vallási mozgalmai, s ezek jellegének megfelelően új tartalmi jegyekkel gazdagodott a könyvkultúra. Már az ősnyomtatványkorban is jelentek meg ókori klasszikus művek, de most egy külön, jellegzetes irányzat, a humanista nyomdászok sajátos csoportja állítja tevékenységét a humanizmus szolgálatába. Ők, a kor jeles humanista tudósaival együttműködve, külsőleg szép, reneszánsz stílusú ókori klasszikus műveket adnak ki, s ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet fordítanak a kiadott szövegek helyességére, filológiai pontosságára. Közzéteszik a korabeli humanisták irodalmi és tudományos munkáit, köztük földrajzi és természettudományi tárgyú könyveket, de túlnyomó többségüket még latin és görög nyelven.
Radikális tartalmi, nyelvi és műfaji átalakulást a reformáció és a parasztháború jelent az 1520-as évektől. Luther Márton mint a reformáció, Thomas Müntzer pedig mint a parasztháború vezetője elsőként állítják tudatosan egy népmozgalom szolgálatába a könyvet, mint harci, propagandisztikus és felvilágosító eszközt. Éppen ezért a reformáció nyomdászai főleg nemzeti nyelvű kiadványokat nyomtatnak. A nép anyanyelvén olvashatja a bibliát, a számos vitairatot, röpiratot, gúnyiratot, de a népkönyveket és a kortárs szépirodalom különböző válfajait is. Ezek a nyomtatványok magas példányszámban jelentek meg, a néhány száz példányban megjelent ősnyomtatványokkal és humanista művekkel szemben több ezres példányban.
A reformációval szembeforduló ellenreformációs törekvések vezetői, irányítói többek közt – így pl. a cenzúra mellett – ugyancsak a nyomtatott betű fegyveréhez nyúlnak, s ők is magas példányszám, anyanyelvű kiadványokkal igyekeznek maguk mellé állítani a tömegeket. A későbbiek során felekezetre szakadó reformáció irányzatai megint csak a könyvet veszik igénybe egymás elleni harcaikban. Ilyen módon válik tehát a könyv harci és felvilágosító eszközzé a különféle 16. századi mozgalmak szolgálatában.
E mozgalmak – a humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció - kezdete időben követi egymást, de egymás mellett léteznek, tevékenykednek és hatnak; a humanizmus időszaka belenyúlik a reformációba, s a reformációt hamarosan követi és időben együtt él vele, harcol ellene az ellenreformáció, sőt mindkettő átterjed a következő, a 17. századba is. Ezért a szolgálatukban álló könyvek stílusa sem tér el egymástól alapvetően. A humanista nyomdászok által kialakított reneszánsz könyvstílus, bár hanyatló formában, de tovább él a reformáció szolgálatában álló művekben, ugyanekkor már itt jelentkezik az ellenreformáció időszakára jellemző barokk stílus és világszemlélet. Az illusztráció és könyvdíszítés eszköze a 16. század első felében még szinte kizárólagosan a fametszet, a 16. század második felében azonban mindinkább utat tör magának, s majd a 17. században válik szinte egyeduralkodóvá a barokk könyv illusztrációs eszköze, a rézmetszet.
A humanista nyomdászok sajátos nyomdásztípust, nyomdászcsoportot képviselnek. Tevékenységük fő jellemzői:
a. tudományosan magasan képzett és a görög-latin, ókori klasszikus
irodalmat a humanizmus szellemében tudatosan és odaadóan szolgáló egyének;
b. nyomdászati és kiadói tevékenységével legtöbbjük támogatja a korabeli
humanista irodalmat is, és
c. igényesen, magas művészi színvonalon
kiállított, szép könyvek kerülnek ki nyomtatóműhelyeikből.
A könyvkultúra történetében tehát kiadványaik tartalmával és külsejével egyaránt sajátos irányzatot képviselnek.
A klasszikus görög és latin auktorok pompás kiadásával természetesen csak egy szűk tudósi kör, kis létszámú közönség számára nyújtanak olvasnivalót, az olcsóbb kiadványokat, az ún. népkönyveket legtöbbjük lenézi. Az irányzat Itáliában fejlődik ki, majd átterjed Európa számos országára.
Ahogy a humanizmusnak Itália a hazája, úgy a humanista nyomdászat is itáliai földön virágzik elsősorban, sőt megteremtője is olasz nyomdász, - ahogy láttuk – Aldus Manutius. Itáliának szinte minden városában van már nyomda a 16. században, s a század elején a legjelentékenyebb nyomdászok a humanizmus szellemében működnek. Működésük eredményeként a tartalmilag kiemelkedő reneszánsz stílusú könyvek egész sora lát napvilágot. Az olasz könyv történetének éppen a humanizmus korára az egyik kiemelkedő időszaka.
A nyomdahelyek közül most is kiemelkedik Velence, itt működik Aldus Manutius is.
Már az ősnyomdászok között is említett Aldus Manutius, a híres velencei mester, egyben az első kiemelkedő humanista nyomdász is. Négyéves előkészületek után, 1494-ben nyitotta meg műhelyét és kezdte meg nyomdászmunkásságát. Főként pályája kezdetén elsősorban a görög klasszikusok iránt érdeklődött. Műhelyéből 1495-től görög klasszikusok egész sora került ki; legnevezetesebb közülük egy 5 kötetes Arisztotelész-kiadás, amelyet kurzív (dőlt) görög nyomdai betűkkel nyomtatott. Aldusnak e szép görög kurzív típusa hosszú időn át hatott e görög nyelvű nyomdatermékek kiadóira.
Velencei nyomdája körül egy tudós kör került ki, s e tudósokkal nézette át és korrigáltatta, készítette elő kiadásra a kiválasztott klasszikus műveket. Olyan nagyhírű mester volt, hogy Erasmus is meglátogatta Velencében, de baráti kapcsolata volt magyar humanistákkal is.
Aldus munkássága a 16. század elejétől új korszak kezdetét jelenti a nyomdászat s általában a könyvkultúra történetében: ő teremti meg a ami kisalakú könyvet. A nagy formátumú ősnyomtatványok és negyedrét alakú kiadványok után oktáv alakú, zsebben is elférő, könnyen kezelhető könyveket ad ki, amelyek nemcsak a könnyebb használhatóság tekintetében, de művészileg is felülmúlják azokat. Tipográfiailag ízlésesek, a szöveg és a margó aránya rendkívül esztétikus, minden vonatkozásban ízléses az Aldus - féle új könyvforma. Fametszeteket is használ, néha, de nagyobb eredmény, hogy csupán tipográfiai eszközökkel is művészetit tud alkotni, amit elsősorban szépen metszett, szép formájú betűivel ér el. Antikvája felülmúlja Jenson korábbi híres antikváját is. Folyamatosan tökéletesíti e típusát, s így ér el tökéletes tipográfiai harmóniát kiadványaiban. Nagybetűi valamivel alacsonyabbak mint ugyanazon típusú kisbetűinek felső szárai, s így jól belesimulnak a szedés egészébe, nem bontják meg egységét.
Aldus Manutius volt a kurzív (dőlt) nyomdai betű megalkotója is. A humanista kézírás dőlt betűje alapján hozta létre e nyomdai betűjét, s elsőként 1501-ben Vergilius műveinek kiadását készítette vele. (Csak a kisbetűk kurzívak, a nagybetűk álló antikvák a kiadványban). Az általa használt kurzívot az ő tervei alapján a híres bolognai betűmetsző, Francesco Griffo metszette.
A 16. század elejétől, 1502-től használta Aldus híres nyomdászjegyét: a horgonyt a rátekerődző delfinnel és ALDUS- felirattal.
Aldus könyvei jellegzetes egyéni szépségük révén kiemelkednek az általában nagyon szép humanista nyomtatványok közül is. Külön "aldinák" megjelöléssel emlegeti őket a nyomdászati- és könyvtörténet, s a későbbi könyvgyűjtők legkeresettebbek gyűjtési tárgyát képezik e kiadványok.
Aldus 1515-ben bekövetkezett halála után velencei műhelye a 16. század végéig a család tulajdonában maradt. 1533-tól legfiatalabb fia, Paulus Manutius vezette, aki kiemelkedő filológus volt s atyja szellemében munkálkodva ismét magasra emelte. Az ő halála után, 1574-től fia, az ifjabb Aldus Manutius, ugyancsak jelentékeny filológus, lett a tulajdonos, őt azonban 1590-ben meghívták a Vatikáni nyomda, a Stamperia Vaticana vezetőjének, s ekkor a velencei Aldus - műhely megszűnt.
Aldus mellett a legjelentékenyebb olasz humanista nyomdász Gabriele Giolito volt. Eleinte atyjával együtt dolgozott, de 1541-ben önállósította magát, a műhelye akkor lendült fel, amikor az Aldus - nyomda a század közepétől lassan hanyatlani kezdett. 586 mű került ki a Giolito - nyomdából, amely kezdetben a humanizmus szellemében főként az olasz nemzeti irodalmat támogatta. Ariosto neves kortárs-költő főművét, az Orlando furiosot (Őrjöngő Lórándot) pl. 28 kiadásban bocsátotta ki, de számos Boccaccio- és Petrarca- kiadást is nyomtatott. Aldus tipográfiai irányzatával szemben Giolito az illusztrált könyvet kedvelte, kiadványai választékosan szép reneszánsz illusztrációkkal és könyvdíszekkel jelentek meg.
E humanista szellemű tevékenységet az ellenreformáció nem nézte jó szemmel, az inkvizíciótól fenyegetve Giolito 1560-tól irányt változtatott: ettől kezdve katolikus vallási és liturgikus művek jelentek meg nála; sőt 1559-ben ő nyomtatta ki az Index librorum prohibitorumot, azaz a katolikus egyház által eltiltott könyvek jegyzékének az 1. kiadását is.
A vezető olasz humanista nyomdák közé tartozott Filippo Giunta műhelye is Firenzében. Ő előbb görög, majd latin és olasz klasszikusokat bocsátott ki Aldus stílusában. Nyomdája termékeit "giuntinák" néven emlegeti a nyomdászattörténet.
Itáliától északra, Svájc területén is nyomdászok egész sora tevékenykedett a humanizmus és az új tudományos ismeretek szellemében. A svájci nyomdászvárosok közt Bázel állt az első helyen, s e kiemelkedő helyét elsősorban Johannes Frobenius munkásságának és a vele baráti viszonyban lévő Rotterdami Erasmusnak köszönhette.
Kiemelkedő humanista nyomdász volt, s csak tudományos könyvek kiadásával foglalkozott, a tömegkönyvekről elítélően nyilatkozott a Bázelben működő Johannes Frobenius. Kezdetben teológiai és jogi munkákat nyomtatott, az 1510-es évektől azonban teljesen a humanista iránynak szentelte tevékenységét, s ő lett Erasmus műveinek fő nyomdásza.
1513-ban adta közre első humanista nyomtatványát, Erasmus egyik munkáját a szerző tudta és beleegyezése nélkül. Erasmus a következő esztendőben, 1514-ben azért ment Bázelbe, hogy e kalózkiadásért felelősségre vonja Frobeniust, találkozásuk és megismerkedésük azonban összeütközés helyett egész életükre terjedő barátságot eredményezett. Erasmus Rotterdamból Bázelbe telepedett át, ahol Frobenius háza lett az otthona. Ettől kezdve Erasmus számos munkáját adja ki, amelyeknek szövegét a kiadás során maga a tudós szerző gondozta. De Erasmus más művek kiadásában is segédkezett Frobeniusnak, egyik legjelentékenyebb közös kiadványuk az Újtestamentum görög nyelven, latin kommentátorokkal. E fontos mű 1516-ban jelent meg, s azóta is mint a teológiai szövegkritika fő teljesítményét tartják számon.
Luther fellépése idején Frobenius kezdetben támogatja a nagy reformátor tevékenységét, kinyomtatja Luther latin nyelvű műveit. Luther és Erasmus szembekerülésekor azonban kitart Erasmus mellett, s kiadja Lutherrel vitázó művét, egy a szabad akaratról szóló munkát.
Frobenius Erasmus mellett más kiemelkedő tudósokkal is együtt dolgozott, s a latin és görög nyelvű munkák legjelentékenyebb nyomdászává fejlődött. Kiadványai formailag is remek alkotások, mondhatni, hogy Aldus művei mellett a legszebb 16. századi könyvek, sőt a könyvművészet történetének általában is kiemelkedő remekei. Nagyon kedveli a könyvdíszeket, nagy gondot fordít szépségükre, s a szövegbe való harmonikus beilleszkedésükre. Kiváló illusztrátorokat foglalkoztatott, több művét a kor legnagyobb német festője, az ifjabb Holbein illusztrálta.
Frobenius nyomdáját halála (1527) után fiai, majd unokái vezették tovább a 17. századig.
A humanista nyomdászat a német könyvnyomtatás történetében is kiemelkedő korszak. I. Miksa császár, aki rendkívül becsvágyó uralkodó volt (1459-1519), mint nagy könyvbarát a nyomdászatot is támogatta. A könyv azonban nem pusztán művészi szempontból érdekelte, felismerte a nyomdászat propagandisztikus erejét is. Ezért számos olyan művészi értékű kiadvány létrehozására adott megbízást, amely saját magáról szólt, azaz a császár személyét és politikáját magasztalta. Nyomtatva tette közzé a birodalmi politikáját szolgáló felhívásokat, híradásokat és jelentéseket is. Mint a művészetet igazán értő uralkodó a korabeli jelentékeny német művészek egész sorát foglalkoztatta, mint könyvillusztrátorokat és betűtervezőket (köztük pl. Dürert is), s legnagyobb nyomdai vállalkozásait a kor jeles német nyomdászára Johann Schönspergerre bízta.
Németország területén Johann Schönsperger, aki 1481 és 1523 közt Augsburgban működött, volt a humanista kor legnagyobb nyomdásza. Őt bízta meg tehát Miksa császár az emlékét megörökítő művek kiadásával. E művek: egy Imádságoskönyv (Gebetbuch), a császár tetteit dicsőítő Theuerdank, majd folytatása a Weisskunig (weiser König = bölcs király), és a Pforte der Ehren (Dicsőség kapuja). Mindezek a munkák fametszetekkel illusztrált művészi kiadványok, amelyekhez a legnagyobb német festők és grafikusok készítették a díszeket és illusztrációkat, pl. Dürer, Lucas Cranach, Burgkmair, Schauffelein stb. Maga Dürer, a reneszánszkor egyik legnagyobb és legsokoldalúbb művésze (festő, grafikus, nyomdász, építész, szobrász, író), csak a Dicsőség kapujához 192 fametszetet készített, amellyel három év alatt készült el. E művészi fametszetekkel Schönsperger és művész munkatársai a könyvillusztrálás legmagasabb csúcsát érték el.
Dürer, mint nyomdászati szakíró is kiemelkedő egyéniség. 1525-ben jelent meg a betűszerkesztésről szóló híres munkája, amelyet 63 saját rajzú ábrával illusztrált. E műben arra ad útmutatást (magyarra fordított címe is "Útmutatás a körzővel és vonalzóval való szerkesztéshez, vonalakban, síkokban és testekben"), hogyan lehet körzővel és vonalzóval helyes arányú betűket szerkeszteni. A könyv mind a mai napig a betűrajzolók fontos forrásműve.
Schönsperger kiadványai nemcsak könyvdíszeik és illusztrációik révén váltak művészi alkotásokká, a nagy nyomdász tevékenysége fordulópontot jelent a német betűtörténetben is. Munkatársaival együtt ő a német nyelvterületen általánosan elterjedt fraktúr betű megteremtője. A gót betű alapján hozta létre az új betűtípust; a szögletes, kissé merevnek ható gót betűt cirádássá, díszesebbé tette, ugyanakkor kacskaringókkal ellátva mozgalmasabbá és könnyedebbé is.
A későbbi német nyomdászok, különösen a barokk korban, túldíszítették és túl cirádássá formálták a Schönspergernél még ízletes fraktúrt. Egyszerűsítésére a 18. század végén, a klasszicista antikva hatására került sor.
Schönsperger augsburgi nyomdája mellett számos német nyomda szolgálta a humanizmus ügyét. Számos jeles nyomdász tevékenykedett pl. Strassburgban, a legnagyobb közülük Johann Grüninger. Ő szép kiállítású kötetekben adott ki latin klasszikus szerzőket, pl. Horatius, Terentius és Vergilius műveit, de a kortárs humanista írók munkáinak (pl. Ulrich Hutten) a közzétételét is vállalta. A 200-nál több fametszetet tartalmazó Vergilius-kiadása Schönsperger illusztrált kiadványaival vetekszik.
Franciaország nyomdászata is jelentékenyen fejlődött a 16. században, sőt a legtöbb nagy humanista nyomdász az ország területén működött. I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) élénken érdeklődött a művészetek, az irodalom és tudományok iránt, uralkodása a francia reneszánsz virágzásának az időszaka. Műveltségpártoló tevékenysége a nyomdai művészetre is kiterjedt, uralkodása alatt egy időben 40 nyomda működött Párizsban. Párizs mellett elsősorban továbbra is Lyon s mellette Genf játszott szerepet a francia nyomdászatban.
Ugyanakkor, amikor az uralkodó és a hatalom támogatta a könyvkiadást és könyvnyomtatást, szigorúan fel is lépett ellene, ha kiadványaival a fennálló rend vagy a vallás érdekeit veszélyeztette. Így a 16. században számos francia nyomdász kapott privilégiumot, előkelő címet és rangot, de többet közülük üldöztek, menekülésre kényszerítettek vagy éppen máglyahalálra ítéltek Vallási szempontból továbbra is a Sorbonne teológiai fakultása volt a legfőbb ellenőrző hatóság.
A francia könyvek stílusa kezdetben gótikus hatást mutat, - ahogy a képzőművészetben és építészetben is kiemelkedő a francia gótika – de hamarosan reneszánsz jellegű törekvések ismerhetők fel a humanizmus szellemében.
Az első francia humanista nyomdász Jodocus Badius volt, aki itáliai egyetemeken szerzett alapos humanista műveltséget, majd korrektorként dolgozott Lyonban. Kitanulta a nyomdászatot is és 1503-ban saját nyomdát nyitott Párizsban, s 1535-ig görög és római klasszikusokat és kortársak műveit nyomtatta, köztük pl. Rotterdami Erasmus korai műveit. Badius egyik lányát a híres Etienne nyomdászcsalád egyik tagja vette feleségül s így a Badius - nyomda beolvadt az Etienne – nyomdába.
Az Etienne-család (latinosan Stephanus-család) tagjai voltak a legnevezetesebb francia humanista nyomdászok. Mintegy másfél századon át Franciaországban, de egész Nyugat-Európában kiemelkedő szerepet töltöttek be.
A párizsi Etienne-nyomdát az 1500-as évek elején (1504) I. Henri Etienne alapította. Az ő fia, Robert Etienne alapozta meg a nyomda hírnevét, 1525-ben vette át a vezetését. Felkészült humanista tudós filológus volt, a humanizmus keresztény színezetű irányzatát képviselte. Ókori klasszikus szerzők mellett bibliakiadásokat is nyomtatott. Az egész korabeli tudományos világ Thesaurus Linguae Latinae című munkáját fogadta legnagyobb elismeréssel. A műnek maga Robert Etienne volt a szerzője, s 1532-től több javított kiadásban jelentette meg nyomdájában. Párizsi háza tudósok találkozó és vitatkozó helye volt. Nyomdájában korrektorként működött egy időn át Geofroy Tory, aki később önálló könyvkereskedő lett és saját nyomdával és kiadóval is rendelkezett Párizsban, de kapcsolatát az Etienne-családdal ezután sem szakította meg.
Geofroy Torynak nagy szerepe volt abban, hogy a fraktúr betű nem terjedt el, s szorította ki az antikva típust Európa nagy részében. A Schönsperger-féle fraktúr ugyanis megalkotása után hamarosan kezdett Németország határain túl is leterjedni és Franciaországban is tért hódított. Tory éppen ekkor tért vissza Olaszországból, ahol a klasszikus kultúra és a szép latin antikva hatása nyomán szembeszállt a fraktúra terjedésével. Nevezetes munkát írt, a Champ Fleury-t (1529), amelynek első kötetében a francia nyelv jellegzetességeit és a francia helyesírás szabályait tárgyalta, s lényegesen hozzájárult vele a későbbi francia helyesírás kialakulásához. A mű második kötetében a betűkről, alakjukról, arányaikról értekezett, s ennek során lépett fel a fraktúrral szemben. Ugyanitt ír a szöveg és az illusztrációk viszonyáról is, s élesen bírálja a német hatásra Franciaországban is elburjánzó naturalisztikus és túlzottan díszes, cirádás illusztrációkat és könyvdíszeket, s arra a konklúzióra jut, hogy a reneszánsz motívumokhoz csak az antikva illik harmonikusan, de azt is leszögezi, hogy az illusztrációkkal és könyvdíszekkel nagyon mértéktartóan kell bánni. Könyvművészeti elveinek rövid foglalata: antikva betű és reneszánsz ízlés a könyvillusztrálásban és könyvdíszítésben.
Tory könyvének rendkívül nagy lett a hatása. I. Ferenc királyi nyomdásszá nevezte ki, és nyomdászati elvei hamarosan átkerültek a nyomdászat gyakorlatába is. Az ő elveitől ösztönözve metszett egész sor új antikva betűt Claude Garamond, az Etienne-nyomda híres betűmetszője. A Garamond-féle antikvák rendkívüli szépségükkel felülmúlták Jenson és Aldus típusait is, és két évszázadon át népszerűek voltak Franciaországban és Európa más országaiban is, s ezzel gátolták a fraktúr elterjedését és meghonosodását Németországon kívül.
Közben Robert Etienne kiadta a bibliát az Erasmus-féle szövegjavításokkal, amiért a Sorbonne teológusai őt is megtámadták. Pár évvel korábban (1546) hasonló támadás miatt akasztófára került Dolet, lyoni nyomdász, azért Robert Etienne az üldözéstől félve 1550-ben áttelepült a kálvinista Genfbe, ott maga is áttért a református hitre és francia nyelvű vitairatban szállt szembe a Sorbonne professzoraival.
Robert Etienne-nek két fia volt, mindkettő atyja mesterségét folytatta. Közülük az idősebb, az ifjabb Robert Etienne atyja menekülése után is Párizsban maradt, ő örökölte és vezette tovább a párizsi nyomdát. Fiatalabb fia, Henri Etienne atyjával Genfbe távozott és 1559-ben átvette a genfi műhely vezetését. Nyomdászati tevékenysége mellett – atyjához hasonlóan – komoly tudományos munkát is folytatott, sőt ezen a téren felül is múlta őt. Atyja Thesaurus Linguae Latinae című munkájának mintájára a görög nyelvről art tudományos munkát Thesaurus Linguae Graecae címen. A mű 1572-ben jelent meg. Olaszországi könyvtárakban végzett kutatómunkája során megtalálta Anakreón görög költő verseinek kéziratát. Üzleti tevékenysége sikertelenebb volt tudósi munkájánál, gyakran küzdött anyagi nehézségekkel, a Fuggerek pl. többször kisegítették pénzzavaraiból.
A genfi Etienne-nyomda megszűnt a 16. század vége felé, a párizsi a 17. század közepéig, 1664-ig működött.
Lyonban , amely már az ősnyomdászat korában híres francia nyomdászváros volt (itt dolgozott pl. Petrus Hungarus magyar származású nyomdász), rendezett be magának 1538-ban nyomdát Etienne Dolet.
Nemcsak mint nyomdász, hanem mint neves humanista író is figyelemreméltó volt, világnézetileg, politikai elveivel meghaladta korát. Munkáit saját nyomdájában adta közre, pl. egy tudományos művet a latin nyelvről, de számos, a nagyközönségnek szánt népkönyvet, brosúrát, politikai szatírát is, amelyekben a hatalmon levőket s a parlamentet támadta. E politikai támadásai miatt bíróság elé idézték, amely halálra ítélte, de a király megengedte neki, hogy törvényesen védje magát, s éles logikával sikerült is módosíttatnia a halálbüntetést kimondó ítéletet.
A humanisták és a humanista nyomdászok nagy többségétől eltérően rokonszenvezett a néppel és népmozgalmakkal. 1538-ban pl. a sztrájkoló lyoni munkások mellett foglalt állást. Néhány év múlva ateizmussal és eretnekséggel vádolva szabtak ki rá halálbüntetést, de most a király kegyelmezett meg neki. Végül 1546-ban mégis kivégezték; a Sorbonne professzorai adták az inkvizíció kezére, mivel szerintük egyik munkájában a lélek halhatatlanságát tagadta. Emiatt Párizsban felakasztották és holttestét elégették. Később máglyája helyén, a Maubert-téren szobrot emeltek neki.
Németalföld szellemi életére nagy hatással volt a 16. században a híres németalföldi származású humanista, Rotterdami Erasmus munkássága. Az ő hatására szép klasszikus kiadásokat bocsátottak ki a németalföldi nyomdák. A legjelentékenyebb nyomdahellyé Antwerpen emelkedett, mellette Brüsszel, Deventer és Leiden nyomdászatát méltó említésre még. Antwerpenben tekintélyesen megnövekedett a nyomdai műhelyek száma, itt működött a 16. század közepétől Christoph Plantin, Németalföld legnagyobb nyomdászegyénisége.
Az Antwerpenben működő, francia származású Christoph Plantin a nagy francia nyomdászok tanítványa és utánzója volt. Franciaországban tanulta ki a nyomdászatot és könyvkötést és 35 éves korában, 1549-ben telepedett le Antwerpenben, ahol könyvkötő műhelyt, majd 1555-ben nyomdát is rendezett be.
Munkássága eleinte nem keltett figyelmet, egy 1562-ben nála kiadott tiltott imádságos könyv miatt fordult feléje a hatóságok figyelme. Felelősségre is vonták érte, s bár védekezésében azt állította, hogy alkalmazottai készítették az ő tudomása nélkül, az inkvizíció elől el kellett menekülnie. Párizsban töltött el ekkor egy esztendőt, amely esztendő fordulatot jelent Plantin pályáján.
Megismerkedett a híres francia nyomdászok kiadványaival, betűkészletet rendelt antwerpeni nyomdája számára a legnagyobb francia betűmetszőktől (pl. Garamondtól és Granjontól), e ettől kezdve minden igyekezete arra irányult, hogy utolérje a szép párizsi kiadványokat. Nem alkotott tehát eredetit, de sikeresen utánozta a csodált francia humanista nyomdászok teljesítményeit.
Visszatérve Antwerpenbe olyan szép illusztrált kiadványokat bocsátott közre, hogy II. Fülöp spanyol király figyelmét is felkeltette velük. A király udvari nyomdászává fogadta, s privilégiumot adott neki egyházi könyvek kiadására Spanyolország egész területén. Nevezetes magyar vonatkozású illusztrált kiadványa Sambucus (Zsámboki) János magyar humanista emblémás könyvének kiadása. (Az embléma valamely erkölcsi gondolatot, törekvést kifejező szimbolikus ábrázolás; pl. mérleg: igazság, horgony: remény stb.). Plantin alkalmazott először rézmetszetes illusztrációt 1566-ban egy anatómiai tárgyú nyomtatványában.
Legnevezetesebb kiadványa egy többnyelvű, ún. Polyglott biblia volt. Szír, káld, latin, görög, héber nyelven adta ki a bibliát 8 kötetben, óriási költséggel. E nagy ötnyelvű biblia kiadásában is támogatta a spanyol uralkodó, II. Fülöp. Az öt évig (1568-1573) készülő nagy mű horribilis nyomdai költségét (24000 forintot) a király fizette ki. A spanyol inkvizíció vezetője azonban a királyi támogatás ellenére sem engedte nyomtatása után forgalomba hozni a művet, csak 8 év eltelte után került le a tiltott könyvek listájáról.
Az antwerpeni nyomdát Plantin halála (1589) után veje és munkatársa, Jean Moretus örökölte. Ő továbbfejlesztette a műhelyt, amelyet utódai vezettek évszázadokon át. A Moretusok vezetése idején Rubens is dolgozott a nyomdának, rézmetszetes címképet készített kiadványaihoz.
1875-ben Antwerpen városa megvásárolta a teljes üzemet és nyomdamúzeumot rendezett be az épületben. E Plantin - Moretus múzeum, amely megőrizte a Plantin – nyomda 16. századi felszerelését is, a világ legnagyobb és legjelentékenyebb nyomdamúzeuma.
Az orosz nyomdászait és alakulását két lényeges tényező határozta meg: 1) az orosz kéziratos könyvkultúra, 2) az Oroszországon kívüli cirill-betűs, szláv nyomdászat.
A kéziratos könyvkultúra virágkorát élte Oroszországban a 16. század közepén. Ez idő tájt, Rettegett Iván uralkodása alatt (1533-1584) jött létre egy, 100-nál is több illusztrációt tartalmazó, 6 kötetes kéziratos munka, az ún. Felséges krónika. Ahogy Gutenbergre és az első nyugat-európai nyomdászokra erősen hatott a kéziratos könyv, a kódex formája és írása, úgy az első orosz nyomdászok könyvei, betűi is a kéziratos könyvhöz hasonlítanak.
Az Oroszországon kívüli cirill betűs nyomdák egyrészt serkentőleg hatottak az oroszországi nyomdák alakulására, másrészt közvetíthették a technikai megoldásokat, pl. a betűöntés és sokszorosítás módját és eszközeit.
Szvidorov szovjet nyomdászattörténész szerint az oroszok saját kísérleteik, tapasztalataik alapján leltek rá a technikai megoldásokra, az első nyomdászok nem külföldön tanultak s külföldi mesterek sem működtek Oroszországban. Állítását azzal bizonyítja, hogy nem ismerik még a sorok kizárását, szóközeik szabálytalanok: hol keskenyebbek, hol szélesebbek, a szavakat gyakran nem választják el egymástól, nem ismerik tehát a nyugat-európai könyvnyomtatás technikai eredményeit.
Sajátosan orosz nyomdatechnikai eljárás a kétszínnyomás, illetve ennek festékezési módja, Nyugat-Európában ilyen esetben általában üresen hagyták a más színnel kiemelkedő részeket, pl. az iniciálék helyét, vagy egyes szavakat, sorokat, s e helyeket utólag kézi eljárással színezték. Előfordult, hogy mindkét színt nyomtatták, de ez esetben külön-külön formáról készült a fekete, illetve a vörös nyomás. Amíg az egyik színt nyomták, addig a másik helyén űrtöltő, ún. vakanyag volt, s megfordítva.
A nyugat-európai nyomdatermékek közt meglehetősen kevés a kétszínnyomással készült könyv, a korai orosz nyomdászatban azonban gyakori; azt lehet mondani, hogy az orosz könyveknek jellemzőjük a sok vörös szín, amely tarkákká, díszesekké teszi őket.
A sajátos orosz kétszínnyomás egyetlen formáról történik, s ez bonyolulttá teszi a festékezést. Először a teljes nyomóformát feketével festékezik, majd a vörössel nyomtatandó részeket letörlik róla és a letörölt helyekre ecsettel viszik fel a festéket. Ezután történik a nyomtatás. E technika eredménye, hogy akadnak olyan helyek, ahol a vörös színben is felfedezhető a fekete festék nyoma, továbbá számos variáns keletkezhet és keletkezik: gyakran tévedésből más sort törölnek le és festékeznek vörössel, mint a példányok többségében.
Több nyomdászattörténész Hans Missinheim dániai evangélikus lelkészt tartotta a legelső orosz nyomtatványok készítőjének. Missinheim 1550 körül valóban járt Moszkvában, de elképzelhetetlen, hogy mint protestáns pap vallási meggyőződése ellenére ortodox keleti vallásos művek, szertartáskönyvek nyomtatására vállalkozzék.
Az bizonyos, hogy Rettegett Iván uralkodása idején, a 16. század ötvenes éveiben kezdődött Oroszország területén a könyvnyomtatás, s a nyugat-európai szokástól eltérően nem tőkés magánvállalkozásként, hanem állami támogatással. Rettegett Iván megnövelte az ország területét, az 1550-es években meghódította és birodalmához csatolta a kazáni, majd az asztraháni kánság területét. E területek lakosainak a pravoszláv hitre térítése során templomokat építtetett, amelyeknek liturgikus és egyéb vallási könyvekre volt szükségük. Ezek gyors és hibátlan szövegű előállításához nem volt alkalmas a kéziratos sokszorosítás s ezért 1553-ban – Mararius metropolitával együttműködve – elrendelte a könyvek nyomdai előállítását. Így jelent meg mint legrégibb orosz nyomdatermék 6 anonim egyházi mű: 3 evangélium, 2 zsoltáros könyv, 1 triod (misekánon, a mise középső része). 1556 táján készültek Moszkvában, nyomdászuk ismeretlen. Négy különböző nyomdai betűvel jelentek meg, s ez mutatja, hogy még kísérleti példányok.
E 6 anonim munkánál színvonalasabb művek az első ismert orosz nyomdász, Ivan Fjodorov nyomtatványai. Fjodorov nyomdáját is IV. (Rettegett) Iván rendezte be 1563-ban. A nyomdavezető Fjodorov Peter Tyimofejeviccsel dolgozott együtt. A nyomda 3 ismert első kiadványa: az Apostol és 2 csasznovnik (breviárium). Az Apostol 1563-ban vagy 1564-ben, az első csasznovnik 1565-ben, a második hamarosan ezután keletkezett. Címlapjuk még nincs, de van címlapképük.
Fjodorov ezután ismeretlen okból és körülmények között távozik Moszkvából és Oroszországból. Társával, Peter Tyimofejeviccsel együtt Litvániába megy, ahol a heteman támogatásával 1569-ben egy evangéliumot nyomtattak. Ezután a két nyomdász elvált egymástól. 1570-ben Fjodorov már egyedül adott ki egy psalteriumot és egy imádságos könyvet.
Miután a heteman politikai okokból elrendelt Fjodorov nyomdája bezárását, ő elhagyja Litvániát és 1572-ben Lembergben, Ukrajnában jelenik meg, s ő lesz Ukrajna első nyomdásza. Itt 1574-ben utánnyomja a moszkvai Apostol-történetet, s kiad egy abc-s könyvet, az első oroszországi világi tartalmú kiadványt.
Lambergből anyagi nehézségek miatt megy tovább, lengyel földön találkozunk vele hamarosan, ahol oroszbarát főuraknak nyomtat, 1583-ban bibliát ad ki orosz (nem egyházi szláv) nyelven. A biblia, amely a zsoltárokat és az újtestamentumot tartalmazza, formailag is mesteri teljesítmény. Fjodorov még a biblia kiadása évében, 1583-ban meghalt.
Fjodorov külön, egyéni stílust teremtett, munkái erősen különböznek a kódexektől, de az orosz anonim-nyomtatványoktól és a nyugat-európai könyvektől is. Az Apostol címlapja Lukács evangélistát ábrázolja, kerete reneszánsz jellegű, szépek az iniciáléi és a fejlécei. Az evangélistát ábrázoló címlapkép önálló és jelentékeny művészi teljesítmény, de Fjodorov rendkívüli mesterségbeli tudására vall a mű tipográfiai felépítése és a nyomás minősége is.
Az első orosz nyomdász jelentősége azonban nemcsak mesterségbeli tudásában rejlik, hanem abban az úttörő tevékenységben is, amelyet mint különböző városok első nyomdásza fejtett ki, továbbá nyomtatási programjában is. Ez a program még főként a pravoszláv egyház szolgálatában áll, de Fjodorov egyfajta tanító – felvilágosító és nemzeti irányt is képviselt abc-s könyvével, tanító célzatú munkáival és orosz nyelvű bibliájával. Stílusa erősen hatott az őt követő orosz nyomdászokra, még a 17. században is.
Fjodorov és társa (Tyimofejevics) mellett más nyomdászok, illetve nyomdák is működtek a 16. században a korabeli oroszországi területeken, köztük vándornyomdászok is, főleg Ukrajnában, ahol a nyomdászat számára legkedvezőbbek voltak a feltételek.
A Fjodorov-féle moszkvai nyomda is tovább működött mint állami vállalkozás – ha kezdetben megszakításokkal is – egészen 1918-ig. Fjodorov után is elsősorban a pravoszláv egyház szolgálatában állt, világi könyveket ritkán bocsátott ki.
A reformáció kezdete Luther 1517-i fellépése a katolikus egyház, a pápaság ellen. A gyorsan terjedő és nagy tömegeket megmozgató reformáció hat a nyomdászatra is, felhasználja a könyvnyomtatást e széles rétegek mozgósítására, a reformáció tanításának népszerűsítésére és elterjesztésére. A nyomdászat története során most lesz első ízben nagyhatású harci eszköz, a propaganda és a felvilágosítás fegyvere. Luther és követői tudatosan egy népmozgalom szolgálatába állítják a könyvnyomtatást, illetve annak termékét, a könyvet.
Wittenberg, mely Luther fellépése előtt elég jelentéktelen német kisváros volt, most hamarosan jelentékeny nyomdászvárossá fejlődött. A nagy reformátor személye, illetve írói tevékenysége és tanításainak népszerűsége számos nyomdászt vonzott. Így vált Wittenberg kb. három évtizedre a legtermékenyebb német nyomdászvárossá. Luther műveinek legjelentékenyebb közreadói Melchior Lotter és Hars Lufft nyomdászok voltak. Rajtuk kívül azonban sok nyomdász talált még megélhetést a városban. Wittenberg nyomdászatában az 1570-es évektől figyelhető meg jelentékenyebb hanyatlás, visszaesés.
A humanista nyomdászok művészi színvonalú kiadványai, a latin és görög nyelvű könyvek, általában alacsony példányszámban jelentek meg. Meglehetősen szűk olvasói kör, a latinul és görögül tudó tudósok, értelmiségiek számára készültek. Velük szemben a széles tömegeket megnyerni, mozgósítani kívánó reformációs kiadványok, mint nemzeti nyelvű művek korábban elképzelhetetlen magas példányszámot értek el. Elsősorban Luther német nyelvű bibliája jelent meg nagy példányszámban és számos kiadásban, de a különböző bibliai részek és Luther más munkái is. Az "An den christlichen Adel deutscher Nation" című röpirata pl. 1520-ban 4.000 példányban és összesen 15 kiadást ért meg; a "Sermon von Ablass und Gnade" pedig 1518 és 1520 között, 2 év alatt 22 kiadásban látott napvilágot. Melchior Lotter pl. 3 hónap alatt 5000 példányt el tudott adni Luther német bibliafordításából. Hans Lufft pedig néhány évtizedes munkássága idején kb. 100 ezer példányt.
Luther egyes művei 1520-ig összesen 2.000 kiadást értek meg, Újtestamentum-fordítása pedig 1522 és 1534 közt 85 kiadást. Ezek voltak a szabályos, törvényes kiadások, hozzájuk veendők még a törvénytelen, engedély nélküli utánnyomások, kalózkiadások, amelyek miatt Luther sokat panaszkodott és elítélte őket. Mindez azonban mutatja a nagy nyomdai termelési lehetőségeket és a nyomtatványok iránti nagy érdeklődést, vásárlói készséget is.
E nagy, korábban nem tapasztalt társadalmi méretű érdeklődésnél egyik oka és magyarázata a nemzeti nyelv, a népnyelv, amelyen minden olvasni tudó ember olvashatta a reformáció kiadványait.
A népnyelv magában azonban csak szélesebb körű olvasási lehetőséget jelentett, amelynek egyik főoka a kiadványok tartalma: a harcos, a pápaságot és a katolikus papságot, valamint az egyházi visszaéléseket leleplező és ostorozó művek sokakat érdekeltek, s a hitvitázó irodalom termékeit is sokan olvasták. A nép azonban a vallásos és vallási vonatkozású kiadványok mellett egyéb anyanyelvű irodalmat is kívánt. Ennek az igénynek a kielégítését szolgálták a különböző népi olvasmányok s általában a népkönyveknek nevezett munkák tömege: bibliai történetek, bibliai históriák, de mellettük a világi tartalmú széphistóriák, az oktató és szórakoztató verses és prózai irodalmi művek, gyakran igen magas példányszámban. A különböző korabeli szellemi és politikai áramlatok legfontosabb publicisztikai eszköze a röpirat volt. Thomas Müntzer, a forradalmi parasztság vezetője eszméit és követeléseit - prédikátori tevékenysége - röpiratokban is terjesztette a nép körében. A parasztság követeléseit "12 Hauptartikel der Bauern" címen megfogalmazott röpirata először 1525-ben jelent meg névtelenül, majd 25 kiadásban terjedt el Németország egész területén. Így tudott a fölkelő parasztok közös programjává válni. Ulrich von Hutten és Franz von Sickingen, az alsóbb nemesség képviselői, ugyancsak mint társadalomkritikai harci eszközt használták fel a röpiratot, amikor szembefordultak az elnyomó fejedelmi önkénnyel.
Luther híres 95 tézise, amelyet 1517-ben a wittenbergi templom kapujára kifüggesztett, s amelyben fellépett az egyházi visszásságok ellen és kifejtette tanait, ugyancsak nyomdai úton terjedt el és vált mozgósító erejűvé a nép közt. Számos latin és német nyelvű kiadásban látott napvilágot.
A politikai és vallási tartalmú röpiratok mellett megjelentek más témakörbe tartozó rövid nyomtatványok is, amelyek kedveltek voltak a nép körében. Ilyenek voltak pl. az asztrológusok jóslatai a bekövetkező világvégéről és egyéb csodás eseményekről.
Nagy számban jelennek meg a Neue Zeitungok, azaz az újságlevelek, a későbbi újságok kezdeti formái, mint röpiratszerű egyleveles olvasmányok, nyomtatványok vagy kis füzetek. Ezek politikai híreket közölnek, számot adnak pl. a török háborúk eseményeiről, de hírt adnak különböző természeti eseményekről, vagy fantasztikus történetekről is.
A népkönyveknek nevezett nyomtatványok már elsősorban szórakoztató olvasmányok, szépirodalmi jellegű termékek. A korabeli nemzeti nyelvű szépirodalom népkönyvformában vált először tömegolvasmánnyá. Németországban pl. - Luther mellett - Hans Sachs, Wagner "A nürnbergi mesterdalnokok" operájából is ismert nürnbergi varga volt a kor legtermékenyebb írója. 6000 trufát (bohózatot), számos verset és farsangi játékot írt népi humorral.
Így vált az Aldus Manutius által kialakított új könyv tömegkiadvánnyá a reformáció szolgálatában. A reformáció kedvező hatása tehát a következőkben nyilvánult meg a könyvkultúra terén: megszaporodtak a magas példányszámú, nemzeti nyelvű kiadványok, amelyek közt jelentékeny helyet foglaltak el a népkönyvek a világi irodalmi termékek is. A reformáció és a könyvkultúra kedvező kapcsolata azonban kölcsönös. Nemcsak a reformáció termékenyíti meg a könyvkultúrát, a nyomdászatot, de a reformáció tanai sem terjedhettek volna el olyan gyorsan és széles körben a nyomdászok közreműködése, a reformátor-nyomdászok munkássága nélkül.
A könyv társadalmi hatásának növekedésével párhuzamosan visszaesés tapasztalható a könyvművészetben. Most is jelennek meg kisebb számban szép, reprezentatív kiadványok, de a népnek szánt, magas példányszámú munkák többsége szükségszerűen olcsón, gyorsan, gyengébb kiállításban lát napvilágot.
Említettük már, hogy a német reformáció legnevezetesebb nyomdászvárosa Wittenberg volt, a reformáció szellemi központja. 1502-ben alapítottak itt egyetemet (ennek professzora volt Luther is), amely egyetem mellett hamarosan nyomdát is állítottak fel. Itt működött 1508-tól Johann Grunenberg, Luther első nyomdásza; ő adta ki a 95 tézist első alkalommal.
A Luther tevékenysége kapcsán nevezetessé vált városba számos nyomdász települt át máshonnan. 1519-ben alapított a városban fióküzemet Melchior Lotter lipcsei nyomdász, amelyet azonos nevű fia, az ifjabb Melchior Lotter vezetett. Az ifjú Lotter 1522-ben két ízben is kiadta Luther Újtestamentum-fordítását ("Szeptemberi" és "Decemberi Biblia"), s nála jelent meg 1523-ban Mózes 5 könyvének a fordítása is.
A számos wittenbergi nyomda közül kiemelkedik az a műhely, amelyet 1523-ban rendezett be Lukas Cranach, a híres német festő Christian Dőring nyomdásszal közösen. A nyomda elsősorban bibliákat nyomtatott.
A későbbiekben Hans Lufft - Melchior Lotter mellett Luther másik jelentékeny nyomdásza - lett a legnevezetesebb lutherista biblianyomtató. Legnagyobb teljesítménye a Luther-biblia első teljes kiadása, amely 1534-ben jelent meg gazdagon illusztrálva, művészi kiállításban. 1550-ig Lufft számos kiadása követte az 1534-ben megjelent elsőt. Wittenberg nyomdászata az 1570-es években kezdett hanyatlani.
A reformáció Wittenbergen kívül más német városokban és Németországon kívüli terjedésével külföldön is fellendítette a nyomdászatot. Ugyanakkor az egyházat, a pápaságot támadó reformátori írások és a világi fejedelmeket s az urakat támadó röpiratok és gúnyiratok maguk után vonták az egyházi és világi hatóságok beavatkozását is. A katolikus egyház 1542-ben egyetemes zsinatot hirdetett a reformáció visszaszorítására és a katolikus egyház pozícióinak megszilárdítása érdekében. 1545 és 1563 között tartották meg a tridenti zsinatot, amelynek határozatai lerakták az ellenreformáció alapjait, s meghatározták programját. Bevezettek több reformot a katolikus egyház megújítása érdekében, de itt határozták el a katolikusellenes művek terjesztésének meggátolására a cenzúra bevezetését is. A tiltott könyvek jegyzéke (Index librorum prohibitorum), amelynek első kiadását 1559-ben Giolito olasz nyomdász nyomtatta ki, alapján utólag cenzúrázták a könyveket. A zsinati határozatoknak a katolikus fejedelmek és uralkodók igyekeztek a továbbiakban intézményesen érvényt szerezni, de a protestáns írásokat a katolikus egyházi és világi hatóságok már korábban is üldözték.
Nürnbergben pl., ahol a reformáció nyomdászatának egy különösen radikális irányzata virágzott, két nyomdász ellen is könyörtelenül felléptek. Hans Hergotot forradalmi tartalmú röpiratok nyomtatása és terjesztése miatt kivégezték; Hieronymus Höltzelt pedig a parasztság számára kiadott röpiratok (pl. Müntzer Tamás írásainak kiadása) miatt börtönre ítélték.
Lipcsében Szakállas György szász fejedelem megakadályozta mindenfajta reformátori írás megjelenését, más városokban pedig kifejezetten ellenreformációs törekvések voltak tapasztalhatók a nyomdászat terén is. Nyomdaműhelyeket állított fel a katolikus egyház az ellenreformáció támogatására, vagy maguk a nyomdászok állították tevékenységüket a katolicizmus szolgálatába. Frankfurt am Mainban pl. Peter Jordan 1534-ban kinyomatta a Luther-biblia ellensúlyozására a német nyelvű katolikus ellen-bibliát.
Különösen erősen érvényesült az ellenreformáció szelleme a Habsburg-birodalom fővárosának, Bécsnek a könyvkultúrájában. A szigorú jezsuita ellenőrzés miatt kellett elhagynia az osztrák fővárost Hoffhalter Rafaelnek, aki Bécsből Magyarországra, Debrecenbe menekült.
A reformáció lutheri irányzata mellett a többi református felekezetek is igénybe vették a könyvsajtót. Svájcban, Bázelben, pl. Luther műveinek az utánnyomásai jelentek meg Adam Petrinél és Thomas Wolfnál (Hans Holbein készített hozzájuk illusztrációkat és könyvdíszeket), ugyanakkor a másik neves svájci német nyomdászvárosban, Zürichben a zwingliánus tanokat terjeszti a nyomdászat. Ulrich Zwingli (1484-1531) a német Svájc reformátora Zürichben működött. Elsősorban Christoph Froschauer nyomdász állt a Luthernél sokkal szabadabban gondolkodó Zwingli szolgálatában; ő nyomtatta az első svájci bibliát is 1524-ben.
Ilyen módon terjedtek el a német nyelvterületen - a katolikus egyház és az uralkodók szigorú fellépése ellenére is - a reformáció tanai az 1520-as évektől a nyomdászat segítségével. De elterjedtek a Németországon kívüli államokban is; több helyütt a nyomdászat kezdete kapcsolódik a terjedésükhöz, másutt a könyvnyomtatás új korszakát, újbóli fellendülését, megújulását eredményezik, min pl. Magyarországon is 1526 után.
Hess András budai nyomdájának és a 2. magyarországi ősnyomdának megszűnése után kb. félévszázadon át nem működött nyomda Magyarország területén. Az ország könyvszükségletét - amellett, hogy továbbá a kéziratosság, a kódexirodalom is - főként különböző külföldi nyomdák elégítették ki. A könyvnyomtatás újból az erazmista eszmék és főként a protestantizmus elterjedésével honosodik meg nálunk újból és végleg, azóta folyamatosan működnek könyvnyomtató műhelyek Magyarországon.
A katolicizmus megoszlását előkészítő erazmista-humanista eszmék, majd a lutheri tanok gyorsan elterjedtek az országban. Az erazmista eszméket a bécsi egyetemen tanuló magyar diákok hozták Magyarországra, a lutheri tanok elsőként a felvidéki német városokban hódítottak tért az 1520-as években, már a mohácsi vész előtt, de voltak követőik is még a királyi udvarban, II. Lajos udvarában is.
A mohácsi csata utáni nehéz és zavaros időszak még kedvezőbb volt a protestáns tanok terjedése számára. Az ország három részre szakadásával a központi hatalom hiánya s a magyarországi katolikus papság elvilágiasodása egyaránt segítette térfoglalásukat, de e térfoglalás egyik leghatékonyabb eszköze nálunk is a könyv volt. A könyv segítségével váltak népszerűvé a lutheri tanok mellett a protestantizmus radikálisabb áramlatai: pl. a kálvinizmus, majd az unitárizmus is a 16. század későbbi időszakában. A protestantizmus egyik fő célkitűzése nyomán, hogy a bibliát, mint a hit egyetlen forrását széles körben elterjesszék, nálunk is kezdetét veszi a nemzeti nyelvű könyvkiadás.
Az első 16. századi magyarországi nyomda csak az 1520-as évek végén, 1529-ben alakult Nagyszebenben, Erdély területén. Az 1530-as évek végén már két nyomdaalapításról tudunk: 1539-ben Brassóban, s még ugyanebben az évben Sárvár-újszigeten állítanak fel könyvnyomtató műhelyt. Az 1540-es években nem került sor magyarországi nyomda berendezésére, a sorrendben 4. műhely alapítási éve 1550, ez a kolozsvári Hoffgreff-Heltai nyomda. A század második felében valamivel gyorsabb ütemben szaporodnak a nyomdák. Kezdetben tehát szükség van még rá, hogy külföldön is készüljenek magyar nyelvű könyvek, illetve idegen nyelvűek is Magyarország számára. A külföldi városok közül főleg Krakkóban és Bécsben állítottak elő ilyen rendeltetésű munkákat.
Krakkóban elsősorban Vietor Jeromos készített könyveket Magyarország részére, sőt nála jelent meg 1527-ben a két első magyar nyelvű szöveget is tartalmazó kiadvány. Mindkettő nyelvtankönyv, amelyek előbb már latin, német és lengyel szöveggel is megjelentek, most (1527) pedig Sylvester János (ekkor krakkói egyetemi hallgató, a későbbi sárvár-újszigeti nyomda kezdeményezője) magyar szövegével négy nyelven készültek. Az egyik mű Hangendorf Kristóf "Rudimenta grammaticae Donati...." (Donatus grammatikájának elemei), a másik pedig Heyden Sebald "Puerilium colloquiorum formulae" (Gyermeki beszélgetések formái) című munkája.
Vietor e magyar szövegeket is tartalmazó nyomtatványai révén annyira ismertté vált Magyarországon, hogy a későbbiekben magyar könyvek egész sorát rendelték meg nála. Egyik legnevezetesebb közülük Komjáthy Benedek erazmista bibliafordítása (1533), az "Epistola Pauli lingua Hungarica donatae. Az szent Pál levelei magyar nyelven". Ezt Perényi Gábor özvegye, Frangepán Katalin nyomtatta János fia számára s az a nevezetessége, hogy az első nyomtatott, teljesen magyar nyelvű könyv.
A Vietor-nyomda mellett más krakkói műhelyek is dolgoztak Magyarország számára.
A magyar nyelvű könyvkiadás másik külföldi centruma Bécs volt, s ebből a szempontból különösen az itt működő Singrenius-nyomda érdemel figyelmet. Johannes Singrenius bajor származású nyomdász az 1510-es évek első felében Vietorral működött együtt Bécsben s közös magyar vonatkozású kiadványuk volt 1512-ben Janus Pannonius "Panegyricus..." című latin költeménye. 1514-ben Singrenius önállósította magát, s már önállóan bocsátotta közre Werbőczi István híres Tripartitumát, még ugyancsak latinul (1517). Az 1530-as évektől ő, majd utódai is számos magyar nyelvű könyvet nyomtattak; elsőként Pesti Gábornak, a másik magyar erazmista biblia-fordítónak Újtestamentum-fordítását 1536-ban, majd 1538-ban ugyancsak Pestitől az "Esopus fabuláit" is.
A Singrenius-nyomda mellett egyéb bécsi nyomdák is a magyar könyvkiadás szolgálatába állították tevékenységüket már a 16. században, de különösen a 17. századtól szaporodott meg a Bécsben megjelenő magyar nyelvű és magyar vonatkozású nyomtatványok száma. Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár című bibliográfiája szerint 1601 és 1700 közt a bécsi nyomdákban 90 magyar nyelvű (az egész akkori magyar könyvtermelés 7%-a) és 262 nem magyar, főlek latin nyelvű, de magyar vonatkozású könyv készült, köztük magyar irodalom- és művelődéstörténeti szempontból híres és fontos munkák; pl. Pázmány Péter Kempis-fordítása és Imádságoskönyve, vagy gróf Zrínyi Miklóstól az "Adriai tengernek Syrénája" - hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük.
Bécs szerepe a magyar könyvkiadásban a későbbiekben is számottevő lesz, ami az országnak Ausztriával való szoros kapcsolatából adódik. Itt is legyen elég talán csak arra hivatkoznunk, hogy Bécsben jelent meg pl. 1772-ben Bessenyei Ágis tragédiája, amely mű megjelenésétől számítjuk a magyar irodalmi megújulás, a hazai felvilágosodás kezdetét; vagy pl. az osztrák fővárosban jelent meg a 18. század végén az első magyar időszaki sajtótermékek közül is néhány: a Magyar Kurír, a Hadi és Más Nevezetes Történetek, a bécsi Magyar Hírmondó.
Krakkó és Bécs mellett más külföldi városokban is napvilágot láttak magyar nyelvű munkák, ha nem is ilyen nagy számban, de elvétve, esetenként igen. Betűrendben felsorolva Amsterdamtól Bázelen, Frankfurton, Hallén, Heidelbergen, Leydenen, Nürnbergen, Prágán, Velencén át Zürichig jónéhány európai városban jelent meg magyar nyelvű könyv a 16-18. századig.
Közben persze egyre jobban erősödik, izmosodik a magyarországi könyvnyomtatás és könyvkiadás, s a szükséges könyvtermés túlnyomó többségét a reformáció hatására újból megindult hazai nyomdászat állította elő.
Az 1526 után három részre szakadt országban az ország középső részén, a török megszállta területeken nem működhettek nyomdák. A törökök ugyanis tiltották a nyomdászatot az egész török birodalom területén. (A török nemzeti nyomdászat bevezetésére csak a 18. században került sor. Már a 16-17. században is működtek nyomdák Konstantinápolyban, de ezek török könyveket nem készítettek: héber; örmény, görög munkák jelentek meg bennük. Török nyomda felállítását első ízben II. Bajazet szultán tiltotta meg 1483-ban, majd a tilalmat I. Szelim 1515-ben megújította. Ez a tilalom vonatkozott az ország török megszállása alatt lévő területére is. - Az első török nyomdát Konstantinápolyban Ibrahim Müteferrika magyar renegát nyitotta meg 1727-ben a szultán engedélyével. Müteferrika életéről keveset tudunk, eredeti magyar nevét sem ismerjük. 1674-ben Kolozsvárt született, református teológiát tanult, majd török fogságba került. Konstantinápolyba vitték, ahol áttért a mohamedán hitre. A porta a magas műveltségű és nyelveket ismerő embert bevonta a török politikai és diplomáciai életbe. Ilyen előzmények után kapott engedélyt III. Ahmed szultántól 1727-ben nyomda felállítására.
Összesen 17 művet nyomtatott 25 kötetben. Ezek a "török ősnyomtatványok". Nyomtatványai képzett, sokoldalú nyomdásznak mutatják: készített arab és latin betűs munkákat, fametszetes illusztrációkat, térképeket, - s valamennyi színvonalas munka tipográfiailag is. Nem ismeretes, hol sajátította el ilyen jól a nyomdászmesterséget, de legkézenfekvőbbnek az a feltételezés látszik, hogy még fiatal korában, magyarországi tartózkodása idején tanulta meg.
Visszatérve a Mohács utáni Magyarországra: I. Szelim 1515-ben kiadott nyomtatási tilalma tehát az ország török megszállás alatti középső területeire is vonatkozott, ezért az ország szélső területein; Erdélyben, a Nyugat-Dunántúlon és a Felvidéken alakultak a magyarországi protestáns nyomdák.
Az önálló Erdélyben általában is kedvezőbbek voltak a viszonyok a 16. században a reformáció terjedéséréhez és a szolgálatában álló nyomdászatéhoz is, mint a királyi Magyarországhoz tartozó részeken, de különösen hamar elterjedtek a reformáció tanai a polgárosultabb és a német reformációval szoros kapcsolatban lévő erdélyi szászság körében. Így a 16. század folyamán elsőként felállított két magyarországi nyomda megalapítása is az erdélyi szászság nevéhez fűződik. Az első nyomda 1529-ben kezdte meg működését Nagyszebenben, a második Honterus János híres szász reformátor nyomdája pedig 1539-ben keletkezett Brassóban.
A két nyomda századokon át folyamatosan működött az erdélyi szászság szolgálatában. Művelődéstörténeti szempontból Honterus brassói nyomdája a nevezetesebb. Honterus János (1498-1549) magas műveltségű humanista tudós és író volt, aki Bécsben és Krakkóban, majd Bázelben tanult. Bázelben, az akkori humanista könyvnyomtatás egyik centrumában megismerte a nyomdászatot, állítólag kapcsolata volt a híres Frobenius-nyomdával is. Amikor 1533-ban hazatért Brassóba, - ahol mint tanító, pap és reformátor tevékenykedett - nyomdai felszerelést és a nyomtatáshoz értő szakembert is hozott magával. Nyomdáját tanítói és egyházszervező-reformátori tevékenysége szolgálatába állította. A Honterus-nyomdának nagy része volt abban, hogy az erdélyi szászság körében nagyon gyorsan elterjedt és meggyökeresedett a lutheri reformáció. Haláláig 37 nyomtatvány került ki a műhelyből: 23 latin, 9 görög és 5 német nyelvű munka. A latin és görög művek többsége a humanista szellemű iskolai oktatás célját, a német munkák a hitújítás, a reformáció ügyét szolgálták.
A brassói nyomda Honterus halála után is zavartalanul működött tovább századokon át. Utódai közül az őt követő (1549-1557) Wagner Bálint tevékenysége a legkiemelkedőbb.
A két erdélyi szász nyomda után, a brassói Honterus-nyomda megalakulásával csaknem egyidőben, 1539-ben került sor a harmadik 16. századi nyomda alapítására. E nyomda a Nyugat-Dunántúlon keletkezett, gróf Nádasdy Tamás Vas-megyei, sárvár-újszigeti birtokán. A nyomda rövid ideig működött: 1539-től 1541-ig, s 2 éves fennállása idejéről mindössze 2 munka, Sylvester János 2 műve maradt ránk.
1539-ben állított fel tehát nyomdát Sylvester János ösztönzésére gróf Nádasdy Tamása Vas megyei Sárvár-újszigeten. Sylvester 1526 őszén az erdélyi Szinyérváraljáról ment Krakkóba, beiratkozott az egyetemre s a városban megismerkedett a nyomdászattal is. A Vietor-nyomda által kiadott két nyelvkönyvhöz, amelyek már korábban is megjelentek latin, német és lengyel szöveggel, ő készítette el a magyar értelmezéseket. Így látott napvilágot újból, most már 4 nyelven, magyar szöveggel is előbb 1527 nyarán a Rudimenta, majd hamarosan ezután a Puerilium colloquiorum formulae. E két könyv az első olyan nyomtatvány, amelyben magyar szöveg található.
Sylvester ezután egy ideig a wittenbergi egyetemen tanult, majd 1536-ban jelent meg Sárváron, Nádasdy udvarában, és a reformációval rokonszenvező főurat iskola és nyomda felállítására beszélte rá. A nyomda 1539-ben létre is jött, s mindössze 1541-ig működött, s ez alatt Sylvester János két munkáját adta közre.
Az első sárvári nyomdász, Strutius Bécsből költözött át Sárvárra, s ő rendezte be a nyomdát, készítette el a felszerelést, egy fraktur betűkészletet öntött. 1539-ben jelent meg a nyomda első kiadványa, Sylvester latin-magyar nyelvtankönyve, Grammatica Hungaro-Latina címmel. A tipográfiailag gyenge munka. Strutius gyenge nyomdászati felkészültségéről tanúskodik. Sem Sylvester, a nyomda szellemi vezetője, sem Nádasdy Tamás nem volt elégedett vele.
Már Sylvester Új testamentum-fordításán dolgozott Strutius, amikor Nádasdy a betűkészlet eladogatásának gyanúja miatt elbocsátotta őt, s 1540 táján Abádi Benedeket szerződtette a nyomda vezetésére. Abádi Krakkóban végzett egyetemi tanulmányokat, s Sylvester kiadójánál, Vietornál elsajátította a nyomdászmesterséget is. Nem volt megelégedve az elődje által öntött frakturral, de - mivel új betűkészlet készítése erősen késleltette volna az Újtestamentum megjelenését - azzal nyomtatta ki 1541-ben a munkát, amely az első teljesen magyar nyelvű és Magyarországon nyomtatott könyv.
A sárvár-újszigeti nyomda tehát rövid ideig működött, az Újtestamentum megjelenése után hamarosan Abádi és Sylvester is elhagyta Sárvárt. Abádi 1543-ban a wittenbergi egyetemre iratkozott be, Sylvester pedig 1544-ben a bécsi egyetemen a héber nyelv professzora lett.
Az időrendben 4. magyarországi nyomda a 16. században ismét a kedvezőbb működési körülményeket biztosító Erdélyben létesült. Ez a műhely már az erdélyi magyarság szolgálatában állt, s a fennálló két erdélyi szász nyomda mellett Erdély harmadik 16. századi nyomdája volt; a kolozsvári Hoffgreff-Heltai nyomda.
Az első erdélyi magyar nyomda, a kolozsvári Hoffgreff-Heltai műhely keletkezési esztendeje 1550, legalábbis ebből az időből maradtak fenn első termékei. Mindkét nyomdász, Hoffgreff György és Heltai Gáspár is német származású volt. Heltai pl. csak 20 éves korában kezdett el magyarul tanulni, de olyan sikeresen elsajátította a magyar nyelvet, hogy nyomdászi és kiadói működése mellett ő lett a 16. század egyik legjelentékenyebb magyar prózaírója.
Az 1550-es évekből a nyomdának több kiadványa ismert, a közülük a nyomdászattörténeti, szakirodalom azt tartja elsőnek, amely az 1200-as években I. (Szent) László nagyváradi sírjánál tartott tüzesvas-próbák jegyzőkönyveit adja közre. A mű Martinuzzi bíboros megrendelésére készült. A nyomdász nevének betűjele e kötetben H. G. , amely bármelyik nyomdász személyét jelentheti önmagában, de a körülményeket ismerve csak Hoffgreff Györgyről lehet szó, hiszen a katolikus szerzetes, a Heltai reformátori törekvéseit üldöző Martinuzzi, protestáns pap ellenfelének nem adott volna megbízást.
Ezt követően a nyomda kiadványai két éven keresztül Heltai és Hoffgreff néven jelennek meg, utána hol Heltai, hol Hoffgreff volt a tulajdonos, míg végül a műhely 1539-ben véglegesen Heltai birtokába került.
A Heltai-Hoffgreff nyomda legnagyobb jelentősége az a tudatos kiadói program, amit megvalósít. Heltait joggal tekinti az első magyar kiadónak a magyar könyvtörténet. A kor sajátosságainak és lehetőségeinek megfelelően számos latin nyelvű munkát is nyomtatott, de magyarul számszerűleg legalább annyit és nagyon sok könyvet kifejezetten a nép számára. Ő is kinyomatta magyarul a bibliát, majd Werbőczi Tripartitumát, egy Cancionale című históriás énekeskönyvet, a magyarok krónikáját s számos ponyvakiadványt, népkönyvet. Nála jelentek meg hangjegyekkel Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekei Cronica címen 1554-ben.
Heltai saját írásai is a nép számára készültek, a Száz fabulában pl. a jobbágyság panaszainak hangot adva támadja a népet kizsákmányoló nemeseket és főurakat.
Heltai 1574-ben bekövetkezett halála után özvegye kitűnő üzleti érzékkel vezette tovább a kolozsvári műhelyt. Folytatta férje tudatos kiadói programját, egyéb munkák mellett ő is számos népkönyvet, különösen széphistóriákat adott ki.
Az özvegy halála (1582 vagy 1583) után fia, az ifjabb Heltai Gáspár lett a tulajdonos, majd a nyomda idegen kézre került és a 17, század közepén, 1660 táján megszűnt.
A reformáció korának sajátos nyomdász-típusa Magyarországon a hol itt, hol ott, nem egyszer számos helyen felbukkanó vándornyomdász. Gyakori helyváltoztatásuknak több oka van: anyagi indítékok, mecénáskeresés, a protestáns hit terjesztése, s mindenek előtt az üldözés. A magyar királyok több rendeletükben is kimondják, hogy a protestáns könyvek terjesztőinek szigorú büntetés, börtön, sőt halálbüntetés jár. Legnevesebb vándornyomdászaink közül Huszár Gál pl. Magyaróvárról Kassára, majd Debrecenbe megy, utóbb vissza a Dunántúlra, Komáromba, onnan Nagyszombatba, aztán a Nyitra megyei Komjátiba s végül a dunántúli Pápára. Hoffhalter Rafael Bécsből elindulva Debrecenbe, majd Gyulafehérvárra vándorol; a fia, Hoffhalter Rudolf pedig Gyulafehérvárról Nagyváradra, majd a Nyugat-magyarországi Alsólendvára és a Muraközbe, s innen ismét vissza Kelet-Magyarországra, Debrecenbe és Váradra. Manlius János nyolc helységben is felállította nyomtató sajtóit, de e nyolc helyen tizennégyszer fordult meg.
A debreceni nyomdát, hazánk legrégibb időtől fogva napjainkig megszakítás nélkül dolgozó nyomóüzemét, a vándornyomdász Huszár Gál alapította 1561-ben. Utána a város tulajdonába került, s 1563 óta kiadványai címlapján gyakran használta a város címerét, a zászlót tartó bárányt. A nyomda kezdetben Melius Juhász Péternek, a város reformátorának több művét adta közre, a tevékenységét később is a magyarországi reformáció ügyének a szolgálatába állította. Ugyanakkor a vallási tárgyú művek mellett közreadott világi témájú munkákat is, pl. számos széphistóriát.
Feltűnő, hogy a nyomda fennállásának első 50 esztendejében milyen gyakran váltogatják egymást a nyomda vezetői. Köztük van a Hoffhalter-család két neves tagja is, Hoffhalter Ráfael (1565-ben) és fia, Hoffhalter Rudolf (1577) és 1587 között).
Az erdélyi fejedelemség. központjában; Gyulafehérvárott a nyomdászat kezdete Hoffhalter Rafael nevéhez fűződik. Ő mint királyi nyomdász (typographus regius) élete utolsó két esztendejében 6 magyar és 8-9 latin nyelvű munkát nyomtatott, köztük az unitárius felekezet írásait. Halála után özvegyének korrektora, Wagner Gergely 1569-ben és 1570-ben közread egy magyar és egy latin nyelvű nyomtatványt. Utána. a katolikus Báthori István trónra lépésével (1571) az eretnek könyveket kibocsátó műhelynek be kell szüntetnie működését.
1578-ban, Báthori Kristóf fejedelemsége alatt és az ő megbízásából a román Lőrinc diák nyomtat és ad ki Gyulafehérvárott ószláv énekeskönyvet és román nyelvű evangéliumot. Utána négy évtizeden át, Bethlen Gábor uralkodásáig nem működik nyomda Gyulafehérváron.
A magyarországi reformáció korának nevezetes műhelye volt az a nyomda, amely előbb Bornemissza Péter tulajdonában volt, majd Mantskovits Bálint vezetésével Vizsolyon működött s legfontosabb terméke a Károli Gáspár által magyarra fordított és 1590-ben megjelent első teljes magyar protestáns biblia volt.
A Felvidék hosszabb életű tipográfiáját 1578-ban Bárfán állította fel Gutgesell Dávid. Gutgesell halála (1599) után a nyomda egyesült az 1597 óta már Bártfán működő Klösz Jakab nyomtatóműhelyével. 1622-től fia, az ifjabb Klösz Jakab a nyomda vezetője 42 éven át, 1664-ig. E 42 esztendő alatt összesen 70 nyomtatvány, köztük 32 magyar nyelvű könyv került ki a bártfai Klösz-nyomdából.