A legtöbb európai ország nyomdászatában és könyvkultúrájában hanyatlás tapasztalható a 17. században és a 18. század első felében. E hanyatlásnak számos (politikai, vállősi, gazdasági) oka van.
Németország számára pl. a harminc éves háború, amely végigpusztítja az országot, minden téren nagy visszaesést okoz, erősen hanyatlik a könyvkultúra is. Hozzájárul ehhez az egyházi és politikai cenzúra megerősödése, különösen Frankfurt am Mainban és Lipcsében a vásárok idején. Mindjobban elburjánzik az utánnyomás törvénytelen gyakorlata, amely gazdaságilag is kedvezőtlenül hat, de nem egyszer hibás szövegeket is eredményez. A vezető német nyomdászvárosok továbbra is Lipcse és Frankfurt am Main, az említett korlátozások ellenére is.
Spanyolországban az inkvizíció mint a politikai és vallási elnyomás fő eszköze a könyvkultúrára is kedvezőtlenül hat. A spanyol feudális állam és a katolikus egyház szoros összefonódása a könyvkultúra terén abban nyilatkozik meg, hogy a kiadványok közt az egész 17. századon át, de még a 18. században is túlsúlyban vannak az egyházi, főként a liturgikus könyvek.
Az abszolutisztikus államok korlátozó intézkedései kiterjednek a könyvkiadásra is. Angliában a könyvkultúra hatékonyabb polgári jellegű fejlődése csak a 17. századi angol forradalom után indulhat majd meg, de egészen a század végéig fennmaradnak a nyomdászatot és a könyvkiadást a forradalom előtt gátló korlátozások. Csak 1695-ben szüntetik meg a cenzúrát és a nyomdák számát korlátozó intézkedéseket. 1662-ig csak Londonban, Oxfordban és Cambridge-ben engedélyezték nyomdák működését, ekkor indulhatott meg Yorkban a nyomdászat. A nyomdák számát városonként is korlátozták; egy 1637-i rendelet megszabta, hogy pl. Londonban legfeljebb 20 nyomda és 4 betűöntöde működhet. A szigorú cenzúra és a sajtószabadság korlátozása ellen tiltakozva írta meg Milton 1664-ben Areopagitica című híres munkáját. Az erős és szigorú hatósági ellenőrzés miatt csak a két 16. században alapított egyetemi nyomda, az oxfordi és a Cambridge-i élvezett nagyobb szabadságot az egyetemek önállóságából adódóan.
Gazdasági téren a kapitalizálódás, a könyvkiadásban is tért hódító kapitalista módszerek, járulnak hozzá az általános hanyatláshoz. Az ősnyomdászok, de különösen a 16. századi humanista könyvnyomtatók tudós vagy tudományos érdeklődésű emberek voltak. Szöveghű, nagy művészi gonddal és ízléssel készített kiadványok létrehozására törekedtek a reformátor-nyomdászok, - de az ellenreformáció tipográfusai is - ugyancsak képzett egyének, illetve a hitújítás, a vallás ügyét önzetlenül szolgáló mesterek. Későbbi követőik elsősorban már üzletemberek, kapitalista vállalkozók. Szinte kivételnek számítanak köztük, a könyv szövege iránt érdeklődők, ahhoz is értő nyomdászok. Nagy többségüknek elsődleges célja és fő törekvése a minél nagyobb haszon elérése, s ennek érdekében a kiadványok minél olcsóbb és minél gyorsabb előállítása a pontos szöveg és a művészéi kiállítás rovására is.
E politikai és gazdasági tényezők hatására következik be a hanyatlás a legtöbb országban, s ez alól csak néhány kivétel van: Oroszország, Németalföld, és Erdély. Oroszországban a 17. században lendül fel a nyomdászat: gyarapszik a műhelyek száma, gazdagodik a művek külső kiállítása, nagyobb számban látnak napvilágot világi munkák. Németalföld északi tartományai a spanyolok elleni harcban kivívják függetlenségüket; fellendül az ipar és a kereskedelem, megindul a polgárosodás a könyvkultúra terén is. Különösen az Elzervir-család tevékenysége figyelemre méltó ilyen vonatkozásban. Erdély, az ország megosztottsága idején is viszonylagos függetlenséget élvez, a Habsburg birodalomtól függetlenül önálló szellemi arculatot tud kialakítani. Jók a kapcsolatai pl. a protestáns Németalfölddel is, s jónéhány kiemelkedő polgári gondolkodó tevékenykedik a fejedelemség területén, pl. Apáczai Csere János vagy Pápai Ferenc, s köztük egy európai hírű nyomdász is, Misztótfalusi Kis Miklós.
A 17. század során gyökeres változások következnek be a tipográfiában és a könyvművészetben is az új művészeti ízlés- és stílusirány, a barokk hatására. A reneszánsz könyvstílust szép betűk, jól elrendezett , szedés és a szedéssel harmonizáló könyvdíszek jellemezték. Ezeket most mozgalmas, dinamikus, barokk elemekkel zsúfolt s ettől gyakran dagályos könyvdíszek és illusztrációk szorítják ki a könyvből.
Átalakulnak az egyszerű, többségükben pusztán tipográfiai elemekből felépített reneszánsz címlapok is; megjelennek rajtuk az építészeti jellegű, pl. diadalkaput ábrázoló címképek vagy különböző emberalakzatokat ábrázoló figurális rajzok. A rövid, a tartalom lényegét kifejező címeket hosszú barokk címek váltják fel, s ezek gyakran tartalmazzák - az abszolutizmus szellemének megfelelően, - a pártfogók, mecénások hódolatteljes, nem egyszer alázatos magasztalását. A címlapot gyakran nyomtatják különböző fajta betűkkel, nem egyszer színes nyomást is alkalmaznak rajta, leginkább vöröset a fekete mellett. A korábbi egyszerű szép címlap ettől még zsúfoltabbá, dagályosabbá válik.
A címlapot általában terjedelmes, bőbeszédű, dagályos barokk formulákat, stílusfordulatokat tartalmazó előszó, ajánlás követi. Az előszó is rendszerint a magas rangú mecénások fejedelmek, hercegek, vagy más világi, illetve egyházi nagyságok dicséretét tartalmazza.
A barokk könyv térhódításával az egyszerűbb emberek, alacsonyabb társadalmi rétegek és az előkelőbb felsőbb körök számára készült kiadványok élesen elválnak, különböznek egymástól. A szélesebb tömegeknek kiadott népkönyveket gyenge minőségű papírra nyomtatják, kopott, silány betűkkel míg a felsőbb körök, az uralkodó rétegek részére pompázatos, gazdagon illusztrált és díszített díszműveket adnak ki. Új illusztrációs eljárás és eszköz hódít tért a nyomdászatban is: a rézmetszés, illetve a rézmetszet, s a fametszet az egyszerű népkönyvekbe szorul vissza. Az illusztrációs technika e gyökeres változásának - a társadalmi okok mellett - művészi oka is van. A fametszést olyan kiemelkedő nagy művészek művelték, mint pl. Dürer, Cranach, Holbein, Burgkmair stb., s ők a fametszetben lévő művészi lehetőségeket szinte teljesen kimerítették. Az őket követő illusztrátorok újabbat, magasabb szintűt nem tudtak már produkálni ezen a téren. Továbbá: a fametszés rajzos, vonalas ábrázolásával szemben a rézmetszés tónusos, árnyalatokat nyújtó illusztrációk készítésére is alkalmas volt, s ebben a vonatkozásban megfelelt a korabeli festészeti iránynak is. A korabeli barokk festészetben ugyanis nagyobb szerepet kaptak a fényhatások, a tónusok. Ez a festészeti stílus hatott tehát a grafikára, a könyvek díszítésére is, s így lett a barokk könyv illusztrációs eszköze a finom, gazdag árnyalatok kifejezésére is alkalmas rézmetszet.
A rézmetszet egyidős a nyomdászattal, a legrégibb rézmetszetek már a 15. század közepe táján, 1440-1450 között készülnek. Könyvillusztrációként elvétve már a 16. században előfordul, de ekkor még ritka kivételnek számit a fametszettel szemben, a 17. században azonban tömegesen alkalmazzák, már az 1620-30-as években szinte teljesen kiszorítja, illetve a népkönyvekbe szorítja vissza a fametszetet. Ettől kezdve a fametszet az előkelőbb kiadványokban kivételnek számít.
A rézmetszet készítésének technikája a következő: simára csiszolt rézlapra kerül rá a rajz, az illusztráció tükörképe. Ezután vésővel bemélyítik a rajzot a puha fémbe és a vésetek mélysége és a bevésett vonalak sűrítése vagy ritkítása biztosítja a leendő kép sötétebb vagy világosabb tónusait, árnyaltságát. A vésés után a rézlemezt melegítik s közben festékezik, majd a festékezés befejeztével abbahagyják a melegítést. A festék a kivésett vájatokban, mélyedésekben helyezkedik el, azok mélysége szerint több vagy kevesebb és sűrűségük szerint sűrűbben vagy ritkábban. A rézlemez felszínéről a sokszorosítás előtt letörlik a festéket, csak a vájatokban marad, s ezekből szívja ki a nedves enyvezetlen papír a festéket, s keletkezik a papíron a rézmetszet: tónusos, árnyalt kép a festékezés mennyiségének megfelelően.
Az új illusztráció eljárásnak van egy nagy hátránya a korábbi fametszettel szemben. Mélynyomásos eljárás s e miatt a magasnyomásos betűsokszorosító technikával, azaz a könyv szövegével együtt nem nyomtatható. A rézmetszetről készült levonat emiatt általában külön lap, ami bonyolultabbá és drágábbá teszi a rézmetszettel illusztrált kiadványok előállítását.
Persze a rézmetszettel díszített, barokk stílusú nyomdatermékek közt is vannak színvonalas, művészi értékű teljesítmények. Nem valamennyi barokk munka zsúfolt, dagályos, akad számos olyan is, amely az új tipográfiai stílus elemeit mértéktartóan alkalmazza, e ezek jelentékeny könyvművészeti értékek. A barokk időszak egészére azonban jellemző a tipográfiai és művészeti hanyatlás, s ez különösen szembetűnő a szélesebb néptömegek számára készült nyomtatványoknál. Ezek az általában kisebb terjedelmű tömegtermékek nemcsak művészileg és nyomdatechnikailag, hanem szellemileg, tartalmilag is csekély értékű munkák. A 16. század politikailag előremutató röpiratai, füzetes kiadványai vásári irodalommá süllyedtek. Nem nevelni, tanítani akarja a félművelt, műveletlen. tömegeket, hanem szellemi színvonalukhoz, ízlésükhöz, hiszékenységükhöz alkalmazkodva szörnyűséges korabeli eseményekről; fantasztikus természeti erejű, jelenségekről számolnak be, csillagászati jóslásokat tartalmaznak, terjesztik a babonát stb. Rendkívül keresett cikkekké válnak és tömegesen kerülnek piacra a kalendáriumok, álmoskönyvek, a kuruzslás határát súroló orvosi; jellegű munkák s az "ájtatos" irodalom különféle termékei.
E tömegkiadványok nem tartalmaznak költséges rézmetszetes illusztrációkat, ezek azok a nyomtatványok, amelyekben továbbél az olcsó, egyszerű fametszet.
A rézmetszetet ugyanakkor nagyon jól használta fel a tudományos irodalom néhány ága: portrék, térképek, kották, városábrázolások jelentek meg pl. rézmetszetes sokszorosításban.
A 17. században a rézmetszet mellett kialakul egy másik, vele rokon mélynyomás s grafikai és illusztrációs eljárás, a rézkarc. Itt is a nyomólemez bemélyedésében helyezkedik el a festék, a nyomólemez előállítása eltér azonban a rézmetszetétől. A rézmetszet nyomóformáját mechanikai, fizikai úton: kézi véséssel állítják elő, a rézkarcét azonban vegyi úton: maratással. A rézlapot nagyon vékony, viasz, gyanta és kátrány keverékéből készült réteggel vonják be, s e rétegbe finom karcolótűvel belekarcolják a rajzot. A rajz finom vonalainak a mélyedéseibe savat öntenek (régebben salétrom-, újabban sósavat) s e savval maratják be a rézlapba a karcolótű vonalainak megfelelő rajzot.
A sokszorosítás e vegyi úton készült nyomóformáról ugyanúgy történik mint a rézmetszet esetében.
A rézkarcot elsősorban Németalföldön használták, de másutt is elterjedt. A 17. századi németalföldi művészet legnagyobb mestere, Rembrandt is számos rézkarcot készített.
A 17. századi orosz nyomdászatnak is Moszkva volt a központja s vezető műhelye a moszkvai udvari nyomda. Moszkva mellett elsősorban Ukrajnában és Fehéroroszországban alakultak nyomdai üzemek, s egy kievi nyomdában a 17. század elején kibocsátott hymnológiában fel vannak sorolva mindazok a személyek, akik az előállításban részvettek; így a betűöntő, a szedő, a rajzoló, a korrektor, a nyomtató, a munkavezető és a felügyelő, ami arról tanúskodik, hogy olyan fejlett nyomdászműhellyel rendelkezett akkor Kiev, amelyben már komoly munkamegosztás érvényesült.
Az orosz nyomdászat 17. századi fejlődésére még mindig erősen rányomta bélyegét a 16. században működött neves nyomdász, Ivan Fjodorov műveinek a hatása. A nyomtatványok külső kiállítása, előállítási technikája, a címlapkép és a könyvdíszek Fjodorov tevékenységének bélyegét viselik magukon. Ugyanakkor azonban a 17. század során lényeges tartalmi és formai változások is történnek Oroszország nyomdászatában.
Tartalmi szempontból szembetűnő a világi tárgyú kiadványok számának megnövekedése. Az orosz nyomdászat 16. század közepi kezdeteitől egy évszázadon keresztül szinte csak egyházi, pravoszláv munkákat bocsátott ki. 1650 táján jelenik meg újból orosz abc Vaszilij Fjodorovics Burcev kiadásában, s nyomában egyre nagyobb számban látnak napvilágot világi tárgyú nyomdatermékek.
Ami a könyvek formai változását illeti, Nyugat-Európához hasonlóan Oroszországban is megjelenik a rézmetszet, mint könyvillusztráció, s visszaszorítja a fametszetet. Emellett a 17. század első felének az illusztrációit, amelyek az ikonfestészet stílusának merevségét tükrözték, a század második felében felváltják az új stílusú, távlatokat is érzékeltető rajzok és könyvdíszítések. A 16. század végének és a 17. század első felének a dekoratív, de merev, távlat nélküli ikonfestészetet utánzó könyvillusztrációit a mecénás Sztroganov-családról elnevezett Sztroganov-iskolához tartozó művészek készítették és metszették fába. Ezt a hagyományos stílust váltotta fel a távlatokat is érzékeltető, mozgalmasabb irányzat amelynek vezető művésze az "orosz Rafaello"-nak nevezett Usakov volt. Szemjon Usakov (1626-1686) is az ikonfestészet stílusát követte kezdetben, de művészetén felismerhető már a korábbi nyugat-európai stílusirány, a reneszánsz hatása. Ő a rézmetszés első jelentékeny képviselője Oroszországban, s a 17. század második felében ő a legkiemelkedőbb orosz könyvillusztrátor. Együtt dolgozott a kor jeles moszkvai nyomdászával, Simeon Polockijjal, s Polockij nyomdatermékei közül azok a 17. század második felének legszebb orosz könyvei, amelyeket Usakov illusztrált.
Az Elzevir-nyomdászcsalád
A 17. század során Hollandia magas rangra emelkedett az európai kultúrában általában, de kiemelkedő szerepe volt a könyvkultúra terén is. Az oroszországi Moszkva mellett a németalföldi Leyden volt kiemelkedő nyomdászváros Európában, magas rangját az itt működő Elzevir-nyomdászcsalád tevékenységének és eredményeinek köszönhette. A nyomdászcsalád alapítója Ludwig Elzevir antwerpeni könyvkötő volt. Ő protestáns vallása miatt a várost megszálló spanyol csapatok és a spanyol inkvizíció elől Antwerpenből előbb Franciaországba menekült, majd a németalföldi északi tartományok szabaddá válásával 1580-ban Leydenben telepedett le. FONT FACE="Times New Roman,Times New Roman">Eleinte főleg könyvkötéssel és könyvkereskedelemmel foglalkozott, kevés könyvet ki is adott, de nem nagy sikerrel. Nehéz anyagi viszonyai miatt 1586-ban elvállalta az egyetemi pedellusi hivatalt. Arra törekedett, hogy jelentékeny kiadói üzletet hozzon létre, ehhez azonban előbb nagy körültekintéssel kiterjedt üzleti kapcsolatokat és nagy piacot biztosított. Ezután, 1592-től teljesen áttért a könyvkiadásra és 25 éves kiadói tevékenységével európai hírnevet biztosított magának és az Elzevir-cégnek.
Ludwig Elzevir két fia Hágában és Utrechtben alapított fióküzletet, halála után pedig a leydeni vállalatok - 7 fia közül - másik két fia, a legidősebb és a legfiatalabb, Matthias Elzevir, ill. Bonaventura Elzevir vette át. Közben egyik unokája, Isaak Elzevir házassága révén egy nyomdát szerzett, amely az egész vállalkozás magja lett, ettől kezdve ugyanis kiadványaikat saját nyomdaüzemükben tudták előállítani. Isaak Elzevir 1620-ban elvállalta az egyetemi nyomdász tisztségét s az Elzevir-nyomda az egyetem területén nyert elhelyezést. Matthias Elzevir 1622-ben kivált a kiadóvállalatból s részét fiának, Abrahamnak adta át. Bonaventura és Abraham Elzevir munkássága nyomán emelkedett a cég európai hírű vállalkozássá. Megvásárolták 1625-ben Isaak Elzevir nyomdáját, s ettől a könyvkereskedői és kiadói részt Bonaventura, a nyomdait pedig Abraham irányította nagy hozzáértéssel.
Általában nem megrendelésre dolgoztak, hanem saját maguk kezdeményeztek kiterjedt kiadói tevékenységet, s kiadványaik külső kiállításuk tekintetében, tipográfiailag is színvonalas nyomdatermékek voltak. Főként kisalakú, (12-ed rét), olcsó, tudományos műveket bocsátottak ki. Mint kiadók, jó érzékkel ismerték fel a korabeli, művelődni, tájékozódni vágyó polgárság könyvek iránti igényét, s ezt kívánták kielégíteni a respublikáknak nevezett, országleírásokat tartalmazó kiadványaikkal. Ezek olyan aktuális tartalmú művek voltak, amelyek kötetenként egy-egy ország életét, természeti kincseit, gazdasági lehetőségeit, éghajlatát, természeti viszonyait, ásványi kincseit, a lakosság összetételét, vallási megoszlását, az ország politikai, és katonai helyzetét s röviden a történetét is megismertették a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatait mind szélesebb körben fejleszteni kívánó polgársággal.
A respublikák első kötete 1625-ben látott napvilágot és Angliáról szólt. A második kötet Velencéről nyújtott tájékoztatást. 1650-ig, 25 év alatt a sorozatnak összesen 35 kötete jelent meg, ezek túlnyomó részt európai államokkal foglalkoztak, de jelent meg kötet néhány Európák kívüli országról is, az utolsó, a 35. kötet pl. Japánról. Magyarország sem maradt ki a sorozatból, a róla szóló kötetnek feltehetően egy Németalföldre menekült cseh tudós volt a szerzője. A respublikák rézmetszetű címlappal ellátott, keskeny alakú, nagyon kicsi és szép betűkkel készített elegáns könyvecskék voltak. Apró betűiket van Dyck, a híres németalföldi festő metszette. A könyvművészetileg is figyelemreméltó kötetek olcsók voltak, s az érdeklődő olvasókat jól tájékoztató sorozat iránt nagy volt a kereslet, könyvsikernek számított.
Az Elzevirek kiterjedt kiadói tevékenységükkel a tudományok számos területét népszerűsítették, nem egy kiemelkedő korabeli személyiség tartotta velük a kapcsolatot. 1629-ben, a cég a respublikákhoz hasonló másik kisformátumú sorozatot indított meg ókori klasszikus szerzők munkáiból. Élőbb Horatius és Ovidius művei láttak napvilágot, majd őket Caesar, Vergilius és Plinius munkái követték.
A leydeni Elzevir-cég 1652-ben mind Bonaventura, mind Abraham akkor bekövetkezett halála miatt fiaik, Daniel és Johann Elzevir tulajdonába került. Az ő vezetésük idején a vállalkozás hamarosan hanyatlani kezdett, mivel a társtulajdonosok nem értettek egyet; sőt kevés idő után szét is váltak. A leydeni üzlet 1712-ben Johann fiának, II. Abrahamnak a halála után feloszlott. II. Abraham a közéletben magas rangra emelkedett, Leydenben lett városbíró, nyomdájával azonban keveset törődött. Az egykor híres műhely mind művészi szempontból, mind a kiadványok szövegének megbízhatóságát tekintve lezüllött. Az utolsó években az egyetem számára dolgozott, de már a diákok is alig vásárolták a hibás, korrektura nélküli, megbízhatatlan szövegű kiadványait.
Daniel Elzevir Amsterdamba költözött át, s 1658-ban itt nyitott könyvkereskedést, majd nyomdát is rendezett be. Vállalata kiterjedt és jelentékeny üzletté fejlődött, sőt kiadványai közt található néhány olyan munka is, amelynek jelentősége a híres leydeni Elzevir-kiadványokéval vetekszik; így pl. Milton, Descartes, Comenius műveinek kiadásai. Az amsterdami Elzevir-nyomda 1680-ban megszűnt, betűkészletét a Moretus nyomdászcsalád vásárolta meg, s az így a híres Plantin-Moretus nyomda múzeumba került.
Az Elzevir-nyomdászcsalád mintegy évszázados hosszú működése alatt nagy szolgálatot tett a németalföldi művelődésnek. Kb. 2200 művet jelentetett meg, az egyetemi kiadványokkal együtt - mintegy 5000-et. Kiadványai művészileg is messze meghaladták a 17. századbeli könyvtermelés átlagszínvonalát, de a korábbi humanista nyomdászat magas szintjét nem érték el.
Németalföld, illetve Hollandia a 17. században Európa egyik leggazdagabb állama volt, a korabeli kapitalizmus mintaállama. A németalföldi forradalom az első győztes forradalom volt Európában, s a polgári könyvkultúra, amelynek fő képviselője az Elzevir-család volt, a polgárság gazdasági megerősödése révén virágozhatott fel. A 17. századi holland könyvkultúra jeles képviselői - az Elzevirek mellett - Blaeu, akinél Misztótfalusi is tanult, továbbá Wettstein és Walsberghe, valamennyien nyomdászok, könyvkereskedők, kiadók és könyvkötők is voltak.
Willem Janszon Blaeu kiemelkedő térkép- és atlaszkiadó volt. A hollandok mint tengerjáró, hajózó kereskedők erősen érdeklődtek a térképészeti művek iránt. Ezt az érdeklődést használta ki - más nyomdászok mellett - a Blaeu-család Amsterdamban (több tagja is nyomdász volt), amikor 1634-1662 közt Atlas Novus címen 6 kötetben adott ki egy térképgyűjteményt, majd Atlas Major címen a későbbiekben egy ennél még terjedelmesebbet. Ez utóbbit latin kiadásban, 11, franciául 12 kötetben, majd utóbb spanyolul is megjelentették.
A 17. századi németalföldi nyomdászoknak és kiadóknak kedvező helyzetet biztosítottak az európai piacon azok a polgári szabadságjogok, amelyekkel az ország polgári alkotmánya felruházta őket. Az országban széleskörű sajtószabadság érvényesült, mód volt olyan munkák közzétételére, amelyek másutt nem jelenhettek volna meg. Így a holland nyomdák és kiadók számos francia munkát, különösen francia folyóiratokat és újságokat adtak közre, gyakran utánnyomásban, s ezeket Franciaországba titkos úton becsempészték és illegálisan terjesztették. Az említett Waldsberghe-nyomda pl. szinte kizárólag mint utánnyomó működött. Franciaországban ugyanis erős cenzúra és ellenőrzés érvényesült ebben az időben.
Franciaország könyvkultúrájának 17. századi fejlődését erősen gátolta a Bourbonok abszolutista kormányzatának szigorú ellenőrzése és a katolikus egyház szigorú cenzúrája. A francia nyomdászat központi szabályozására a feudális abszolutizmus szellemében a 17. század elején, XIII. Lajos (1608-1643) uralkodása idején került sor. XIII. Lajos támogatta ugyan a nyomdászatot, de ugyanakkor eszköznek tekintette a királyi abszolutizmus szolgálatában és érdekében. 1618-ban nyomdásztestület, nyomdai kamara felállítását rendelte el. Ez az állami felügyelet szerve volt a nyomdaipar és a könyvkiadás felett; tanácskozásain jelen kellett lenni két állami hivatalnoknak. A legfelső cenzori hatóság jó ideig a Sorbonne teológiai fakultása volt, majd az ellenőrzést önálló királyi intézmény vette át tőle. Franciaországban is városonként korlátozták a nyomdák számát; Párizsban legfeljebb 36, Lyonban és Rouenban 18-18, Bordeaux-ban pedig 12 nyomda működhetett.
A fenti szigorú intézkedések, korlátozások elrendelése miatt a 17. századi francia nyomdászatnak egyetlen kiemelkedő eseménye van, s ez a Királyi Nyomda megnyitása 1640-ben. A nyomdát Richelieu, XIII. Lajos híres minisztere öt évvel a Francia Akadémia alapítása 1635 után hozta létre. Olyan nagyszabású nyomdaüzem megteremtésére gondolt, amely minden más európai nyomdát felülmúl tevékenységével és szép kiadványaival. Ezért a legjobb francia nyomdászokat szerződtette és a nyomdának Párizs központjában, a Louvre-ban adott helyet. Kiadványainak ennek ellenére sem volt különösebb sikerük. Első kiadványa Kempis Tamás "Krisztus követése" című műve volt (1640), ezt díszes kiállítású teológiai művek, klasszikus kiadások, matematikai és természettudományi munkák, továbbá a királyságot dicsőítő történeti művek követték.
A francia királyi nyomda legnevezetesebb kiadványa egy, az 1670-es évektől megjelenő 64 kötetes ókori klasszikus sorozat volt. Ezt XIV. Lajos fia, a trónörökös (dauphin) számára adták ki és a trónörökös nevelője, Bossuet rendezte sajtó alá, elhagyva a fiatal trónörököst esetleg "megbotránkoztatható" részeket. Az eredeti klasszikus szövegeket magyarázó jegyzetekkel is kiegészítette. Minden egyes köteten megtalálható a sorozat célját magyarázó felirat: "in usum delphini" (a trónörökös - a dauphin - használatára). A rövidített, "kényes" részleteket elhagyó, többnyire az ifjúságnak készült, átdolgozott kiadásokat azóta is gyakran nevezik (néha gúnyos éllel) "in usum delphini" - kiadásoknak.
A francia királyi nyomda (később állami nyomda) megalapítása óta a francia nyomdaipar központi intézménye. Korszerű berendezése látványosságszámba ment, s ezért története során olyan kiemelkedő látogatói voltak, mint pl. Nagy Péter orosz cár (1717), VII. Pius pápa (1805), vagy Napóleon (1811).
Ahogy a humanizmus idején vezető szerepet játszó Franciaországban a 17. század során visszaesett a könyvkultúra és a párizsi Királyi Nyomda alapításán kívül más jelentékeny eseményt nem tudtunk kiemelni, úgy a 16-17. század fordulójától az európai humanista könyvművészet másik kiemelkedő centrumának, Itáliának a kiadványait is érinti a nyomdatermékek általános hanyatlása. A közepes színvonalú könyvtermelésből nagyon bevés mű emelkedik ki. A könyvek stílusa itt is a barokk, számos mű külső jellemzői a pompázatos barokk formák, de a nyomtatványok maguk tipográfiailag és szövegileg általában gyengék, gyakran hibásak.
Franciaországhoz hasonlóan a 17. századi olasz könyvtörténetnek is egyetlen jelentékeny eseménye van: a máig fennálló és működő pápai propagandanyomda alapítása. A nyomdát 1626-ban hozták létre Tipografia della Congregazione di Propaganda Fidei néven a katolikus hittérítés, az ún. missziók tevékenységének a támogatására. Hamarosan 23 nyelv betűkészletével rendelkezett és egyházi könyveket, szótárakat és nyelvkönyveket adott ki a legkülönbözőbb nyelveken. A nyomda ma is a katolikus hittérítés ügyét szolgálja.
Érdekes epizód a nyomda történetében, hogy Napoleon olaszországi hadjárata során a franciák lefoglalták és elszállították a nyomda betűanyagát. Később, Napoleon bukása után azonban vissza kellett szolgáltatniok a pápaságnak.
Az európai könyvnyomtatás feltalálása után égy évszázaddal jelenik meg a nyomdászat Amerika földjén, elsőnek a 16. század közepén Spanyol-Amerikában, majd még egy évszázad késéssel, a 17. század közepe táján Észak-Amerikában, a későbbi Amerikai Egyesült Államok területén is.
Közép- és Dél-Amerika földjét Kolumbus fedezte fel Európa számára 1492-ben, majd a 16. század során a spanyolok nagy részét meghódították és gyarmatosították. A portugálok - ugyancsak még a 16. században - Brazíliát szerezték meg maguknak, majd a 17. században az angolok, a franciák és a hollandok is bekapcsolódtak a gyarmatosításba. A spanyolok a latin-amerikai népek leigázásához igénybe vették a katolikus egyház segítségét is. Számos missziós telepet hoztak létre, sőt egy egyházi államot is (1604-1767: paraguay-i jezsuita állam), melyek a bennszülött lakosságot - erőszakos módszereket is igénybe véve - a katolikus hitre térítették. A gyarmatosítás során az őslakosság nagy része elpusztult, városaik, ősi magas színvonalas kultúrájuk (azték, inka kultúra) tönkre ment. A gyarmati kizsákmányolás robbantotta ki az 1810-től 1826-ig tartó dél-amerikai függetlenségi háborút, amely a dél- és közép-amerikai államok elszakadásához önálló nemzeti köztársaságok létrejöttéhez vezetett.
A könyvnyomtatás kezdetei a gyarmatosítás időszakára nyúlnak vissza. Közép-Amerikában már a 16. század első felében megjelenik az első könyvsajtó és a század végéig Mexikó területén több nyomda alakul. Dél-Amerikában csak a 16. század legvégén jelenik meg az első könyv; s a nyomdászat a 17. században terjed el. A nyomdászat bevezetése és a könyvkiadás megindítása a spanyol misszionáriusok tevékenységéhez kapcsolódik. Nyomdáikkal és könyveikkel a gyarmatosítást és a gyarmatosítás szolgálatában álló hittérítés ügyét szolgálták. A bennszülötteket engedelmes alattvalókká és jó keresztényekké igyekeztek nevelni. Az első spanyol-amerikai nyomtatványok éppen ezért elsősorban vallásos, egyházi művek és a katolikus szellemű iskolai oktatást szolgáló tankönyvek voltak. A nyomdákat gyakran szerzetesek vezették, de a bennszülött indiánok hamarosan elsajátították a szedést, a betűöntést, a fametszés és rézmetszés, technikáját, sőt a nyomtatósajtók készítését is. Így akadnak már az első könyvek közt is fametszetekkel és rézmetszetekkel illusztrált szép kiadványok.
Említettük, hogy az első spanyol amerikai nyomda Mexikó területén működött a 16. század első felében. Egy spanyol ferences szerzetes, Juan Zumárraga, Mexikó első püspöke, majd érseke (1533-1548) kezdeményezte itt a könyvnyomtatás bevezetését. Indítványára Juan Cromberger sevillai német származású spanyol nyomdász szállította Spanyolországból az első sajtót és 1539-ben állította fel Mexikó városában. Ez volt az. első nyomda az amerikai kontinensen, Dél- és Észak-Amerikában is későbben indult meg a könyvnyomtatás. Eleinte, 1538-tól 1547-ig Juan Pablos olasz nyomdász volt a munkatársa. 1548-ban Pablos átvette a nyomdát és haláláig, 1561-ig egyedül ő vezette. (1559-ig mint az ország egyetlen nyomdásza tevékenykedett). Számos nyomtatványt készített, ezek azonban csak töredékesen, vagy egy-egy példányban maradtak fenn. Művei többsége vallásos tárgyú munka a bennszülöttek dialektusában, de ő nyomtatta az első amerikai matematikai könyvet és az első törvénygyűjteményt is. Rendkívül tevékeny, sokoldalú nyomdász volt, ismerte a kétszínnyomást, hangjegyeket is nyomtatott. Számos latin és gót betűtípus és könyvdísszel, rendelkezett, amelyeket segédje, Antonio de Espinosa metszett és öntött. - 1559-ben Espinosa önálló nyomdát nyitott s így ő lett Mexikó második nyomdásza. 1575-ig működött, és szép, jó tipográfiai kiállítású könyveket nyomtatott. Legkiemelkedőbb munkája az 1561-ben megjelent kétszínnyomású, Missale Romanum, amely fametszetes illusztrációkat és kottákat is tartalmaz.
A gyarmatosítás időszakában Mexikó volt a spanyol amerikai nyomdászat központja. Már a nyomdászat bevezetésének századában, a 16. században 22 nyomdász működött itt, akik összesen 204 nyomtatványt készítettek, legnagyobb részüket a bennszülöttek nyelvén. A 17. században Mexikó városa mellett az ország más városaiban is nyíltak nyomdák. A legfontosabb nyomdahelyek még: Puebla de los Angeles (1640-től) és Guetemala (itt 1660-tól José Antonio de Ibarra volt nyomdász).
Dél-Amerikában – ahogy – említettük az első nyomda a 16. század legvégén alakult. Peru területén, Limában 1584-ben adta ki az első dél-amerikai könyvet Antonio Ricardo, Torinóból származó olasz nyomdász. A mű címe: Doctrina Christiana; két indián dialektusban és spanyolul jelent meg. (Ma mindössze két példány ismeretes belőle). - Peruból kiindulva lassan, fokozatosan terjedt a nyomdászat déli irányba, követve az előrenyomuló hittérítők, jezsuiták útját. 1610-ben a bolíviai La Pazban, 1700-ban Argentína területén Rio de la Plata mellett (a bencés Johann Neumann rendezte be a nyomdát), kb. ugyanekkor Brazíliában, 1703-ban Paraguay földjén, Loretoban, 1738-ban a kolumbiai Bogotában, 1747-ben a brazíliai Rio de Janeiróban (Antonio Isidoro de Fonesca lisszaboni portugál nyomdászt), 1754-ben Equadorban, 1764-ben Venezuelában, 1765-ben az argentínai Cordobában, 1776-ban a chilei Santiagóban, 1780-ban Argentína területén, Buenos Airesben kezdte meg működését a nyomda. A 18. század során tehát a könyvnyomtatás az amerikai kontinens déli részén széles körben elterjedt, a század végén szinte minden dél-amerikai ország rendelkezett már nyomdával. Ez a kialakuló könyvkultúra, azonban legfeljebb abban dél-amerikai jellegű, hogy a kiadványok egy része a bennszülöttek nyelvén készült. Célját és tartalmát tekintve a gyarmatosítók törekvéseit, ideológiáját szolgálta. A nyomdászok is európai bevándorlók, főként, spanyolok, kisebb részben portugálok, olaszok vagy más nemzetiségűek; mellettük kevés indián alkalmazott dolgozik.
Az USA későbbi területét, elsősorban a keleti partvidéket az európai tengeri hatalmak gyarmatosították az Amerika felfedezését követő két évszázad során: Anglia, Franciaország, Spanyolország és kisebb mértékben Hollandia. 1620 körül különösen sok angol puritán vándorolt ki Amerikába, akiknek itt is fontos kulturális szerepük volt. Az amerikai gyarmatokért elsősorban Anglia és Franciaország folytatott nagy és hosszú küzdelmet, amelynek 1763-ban Anglia lett a győztese, megszerezte Észak-Amerika területének nagy részét. Az angol gyarmatosítás elleni küzdelem 1775-ben az amerikai függetlenségi háborúba torkollott; 1776-ban a 13 angol gyarmat kibocsátotta a függetlenségi nyilatkozatot, amellyel kinyilvánította elszakadását Angliától és kikiáltotta az új állam függetlenségét. Ezt az 1783-i versailles-i békekötésben Anglia is kénytelen volt elismerni.
Az Észak-amerikai földrészen a könyvkultúra a gyarmatosítás időszakában (1783-ig) lényegében az európai könyvkultúra függvénye volt. Önálló nemzeti könyvkiadás és könyvkultúra csak a függetlenség kivívása után fejlődött ki. Az első észak-amerikai nyomda 1638-ban keletkezett Cambridgeben, A nyomda vezetője Stephen Day(e) volt (kb. 1594-1668), aki a nyomdaalapítás évében vándorolt ki Amerikába. Ő fiával, Matthew Day(e)-vel együtt, aki tanult nyomdász volt, folytatta a nyomdászmesterséget. Az alapítást követő évben (1639) megjelentették Észak-Amerika első nyomtatványait, két nagyon kis terjedelmű munkát; egy egyleveles nyomtatványt (The Freeman' s Oath – A szabad ember esküje) és egy naptárt. (Nem maradt fenn belőlük példány). Az első könyv, egy a protestantizmus ügyét szolgáló zsoltároskönyv (Bay Psalm Book) 1640-ben, került ki a nyomdából. A mű az amerikai irodalomnak is első fontos terméke. (10 példány maradt belőle). A nyomda 1649-ig, amikor vezetését Samuel Green vette át, 22 munkát jelentetett meg, közülük azonban csak 9 maradt fenn. - A 17. század során még a következő államokban keletkezett említésre méltó nyomda: Marylandben 1685-ben, Pennsylvania területén, Phialdelphiában 1685-ben és New Yorkban 1693-ban. A két utolsóként említett helyen William Bradford nyitott nyomdát.
William Bradford (1663-1752) Észak-Amerika legjelentékenyebb nyomdászegyénisége volt a gyarmatosítás időszakában. 1685-ben alapított philadelphiai nyomdája mellett - melynek első terméke egy almanach volt, - ő alapította 1690-ben William Rittenhouse-zal (1644-1708) az első amerikai papírmalmot is. Ezután egy vallási vitában való részvétele miatt börtönbe került, s kiszabadulása után, 1693-ban New Yorkban telepedett le és nyitott nyomdát. Itt 50 éven át mint angol királyi nyomdász tevékenykedett, ő nyomtatta az angol kolóniák számára a törvényeket és rendeleteket. A hivatalos nyomtatványok mellett nevezetes kiadványai: az első New Yorki újság (The New York Gazette) 1725-től, a New York történetéről szóló első könyv (1727), New York első, rézmetszetről készített térképe (1730) stb. 1728-ban New Jerseyben is rendezett be papírmalmot. 1742-ben visszavonult üzemeitől és üzleteitől, utóda egykori inasa, James Parker lett. – Fia, Andrew Bradford (1688-1742) szintén nyomdász volt. 1712-ben New Yorkból Philadelphiába települt és ott a 18. század legnagyobb amerikai nyomdászának; Benjamin Franklinnak lett a vetélytársa újságjával és képeslapjával.
A 18. század során az észak-amerikai angol kolóniákban mindinkább elterjedt a könyvnyomtatás, minden fontosabb városban alakult nyomda. 1776-ban, a függetlenségi nyilatkozat kibocsátásának évében az Egyesült Államok 13 országában már 40 könyvsajtó működött. Az amerikai nyomdászat e 18. századi fellendülésében nagy szerepük volt Pennsylvania államban a német pietistáknak. A pietizmus a 17. században alakult ki Németországban mint a protestantizmus egyik irányzata. A pietisták az evangélikus egyház kialakuló dogmatizmusával szemben a vallásos lelkület elmélyítését, az egyéni vallásosságot a szigorú önmegtartóztatást hirdették. Szembekerültek az evangélikus egyházzal, sőt némely csoportjaik el is szakadtak tőle. Az egyház üldözte a pietizmust, követői e miatt menekültek nagyszámban Amerikába és számos települést hoztak létre Pennsylvaniában, ahol virágzó szellemi, kulturális fejlődést bontakoztattak ki. Ennek során állították fel nyomdáikat s indítottak meg figyelemre méltó német nyelvű könyvkiadást. Egyik legjelentékenyebb településük Germantown volt (ma Philadelphia város része), itt virágzott leginkább az amerikai német könyvnyomtatás és könyvkiadás. Itt jelent meg az első amerikai német iskolakönyv, az első naptár (1738), az első újság (1739-től), az első evangélikus biblia (1743) és számos más, tartalmilag is érdekes pietista szellemű munka (himnuszok, ájtatos könyvek, szimbolikus, misztikus művek). Az amerikai német pietisták e kiadványai, mint amerikai német "ősnyomtatványok", ma igen keresettek és drágák. A nyomdákon kívül papírgyárat és betűöntődét is állítottak fel. Legkiemelkedőbb könyvnyomtatóik a Sauer-nyomdászcsalád tagjai voltak.
A Sauer-nyomdászcsalád generációkon át jelentékeny szerepet játszott az amerikai nyomdászat történetében. Legidősebb tagja, a nyomda alapító id. Christoph Sauer (1694-1758) Pfalzból származott, az ottani pietista szekta tagja volt. 1724-ben telepedett le Germantownban. Nem volt nyomdász, csupán ügyes technikus, de mivel a német bevándorlók nem rendelkeztek a mindennapi élethez szükséges könyvekkel, nyomda felállítását határozta el. Maga építette a sajtót, maga készítette a nyomdai festékeket is, csupán betűket hozatott Németországból, Frankfurt am Mainból. Kiadványaival a pennsylvaniai pietista közösségek körében hamar sikereket ért el. Nyomtatványai 1738-tól kezdve jelentek meg. Sok imakönyvet és énekeskönyvet adott ki, de leghíresebb egyházi jellegű kiadványa - a már említett - 1743-ban megjelent biblia, amelyet a nyomdászattörténet Sauer-biblia néven tart számon. Ez volt az első európai nyelven kiadott biblia Amerikában. Luther fordításában tartalmazza az Ó- és Újszövetséget. Nagy folio alakban jelent meg 12.000 példányban, ami - ha figyelembe vesszük, hogy az átlagos példányszám ebben az időben Amerikában 500 körül mozgott, - óriási szám. Hamarosan második és harmadik kiadása is megjelent 1763-ban, illetve 1776-ban. (E kettőt már az ifj. Chr. Sauer nyomtatta). Az idősebb Chr. Sauer világi tárgyú nyomtatványokat is készített: iskolakönyveket, naptárakat és német nyelvű hírlapot.
Nyomdáját fia, ifj. Christoph Sauer (1722-1748) vette át és fejlesztette tovább. 1778 körül 4 sajtójával az észak-amerikai kolóniák legnagyobb könyvnyomtató műhelye volt. 1771-ben betűöntődét csatolt hozzá, ami azért fontos, mert ez volt az első betűöntöde Amerikában. Addig az összes betűtípusokat Európából szerezték be, elsősorban Angliából, Németországból és Hollandiából. Az ifj. Sauer idejében is vallási kiadványok, iskolakönyvek, naptárak álltak a kiadói tevékenység középpontjában, de ő adta ki az első vallásos tárgyú amerikai folyóiratot is. A függetlenségi háború idején az angolok mellett állt, ezért vagyonát elkobozták és elárverezték, őt magát pedig egy időre bebörtönözték. Élete hátralévő részében mint könyvkötő működött. A nyomdai tevékenységet három fia folytatta a 18. században; a Sauer-család a 19. században is működött, sőt leszármazottaik ma is nagy teljesítőképességű nyomdával rendelkeznek Philadelphiában.
Az eddig ismertetett nyomdászok nem a sajátos amerikai jellegű és szellemű könyvkultúra képviselő., Nagyobbrészt idegenek, európai származásúak (a két Day(e) vagy a Sauer-család, idegen közösség könyvigényét elégítették ki (Sauer-család), vagy az angol gyarmatosítás szolgálatában álltak (Bradford, aki angol királyi nyomdász).
A 17. századi Magyarország és Erdély nyomdászatának helyzetét is erősen meghatározták az ország három részre szakadásából adódó viszonyok. Az ország nyugati része és a Felvidék a Habsburg-birodalomhoz tartozik, e területen az ellenreformáció térhódítása s a vele kapcsolatos szigorú katolikus cenzora nyomja rá bélyegét a könyvkultúra fejlődésére. Az ország középső részén a török az, úr, s e területeken tilos mindenfajta nyomdászati tevékenység. A viszonylagos függetlenséget élvező Erdélyben legkedvezőbbek a viszonyok a könyvnyomtatás fejlődése számára is. Az erdélyi protestáns értelmiségnek szorosak a kapcsolatai a nyugat-európai polgárosodó protestáns államokkal, így Németalfölddel is, s Erdélyt is ezekhez, elsősorban Hollandiához hasonló polgárosult állammá szeretné fejleszteni.
Magyarország és Erdély területén a 17. század során mindössze 3 város, Nagyszombat, Lőcse és Kolozsvár nyomdászata emelkedik ki az átlagból.
Nagyszombatban az ellenreformáció támogatására 1577-ben, Telegdi Miklós áltál létrehozott nyomda működik. Telegdi nagyszombati plébános és nagyprépost volt s a nyomdafelszerelést a bécsi jezsuitáktól vásárolta. A nyomda tevékenységét kezdetben ő maga irányította. A nagyszombati műhely 1584-ben királyi privilégiumot kapott amely egyben kimondta minden engedély nélkül működő nyomda megszüntetését, továbbá megtiltotta a nagyszombati kiadványok utánnyomását. A nyomdának minden kiadványából 3-3 példányt kellett felterjesztenie a bécsi magyar királyi kancelláriához ellenőrzés végett. A nagyszombati nyomda működése kezdetén Telegdi műveit, továbbá népies iratokat, magyar nyelvű kalendáriumokat s közhasznú kiadványokat, pl., a Corpus jurist adta közre, a Telegdi Miklós haláláig (1586), kilenc esztendő alatt összesen 8 magyar és 6 latin munkát bocsátott ki.
Telegdi halála után a korábbi korrektor, Péchi Lukács lett a nyomda vezetője, majd az ő elhunyta után stagnálás következett be a nyomda történetében. Ennek oka, hogy Forgách Miklós bíboros Pozsonyban állított fel nyomdát s ehhez a nagyszombati műhely berendezését használta fel. A pozsonyi kiadványok közt található pl. Balassi Bálint Istenes énekeinek kiadása, vagy Pázmány Péter Imádságos könyve.
A nagyszombati nyomda 640-től az 1635-ben Pázmán Péter által alapított jezsuita egyetem tulajdonában van. Pázmány rendelkezése nyomán megkapja a pozsonyi nyomda tipográfiai anyagának jelentékeny részét. Ezzel a pozsonyi nyomda működése esik vissza és a nagyszombatié lendül fel. Znióváralján saját papírgyárat tart fenn. Az egyetemi tanárok tudományos és teológiai munkáinak kiadásával és énekes- s imádságoskönyv kiadványaival szolgálja az ellenreformáció ügyét. A 17 században az egyik legtermékenyebb magyarországi nyomdászüzem 1600 és 1700 között 465 nyomtatványát ismerjük. A 17. század utolsó negyedében még 2 katolikus nyomda kezdte meg működését az országban: 1674-ben a kassai jezsuita, 1676-ban pedig a csíksomlyói ferences műhely.
Lőcsén Brewer-család országosan ismert és jó hírnévnek örvendő nyomdája tevékenykedik. A műhelyt Brewer Lőrinc alapította 1623-ban. Itt jelentek meg 1664-ig a híres Lőcsei-kalendáriumok. A nyomda görög betűkészlettel is fel volt szerelve. A 29 magyarországi 17. századi nyomdaszékhely közül Lőcse volt a legtermékenyebb; - összesen 586 kiadványa ismeretes, amely Magyarország és Erdély korabeli nyomdai össztermelésének 18%-a.
Az ellenreformáció idején is tovább működik a debreceni protestáns nyomda s újak is alakulnak. 1620-ban Bethlen Gábor Gyulafehérváron, 1650-ben pedig Lorántffy Zsuzsanna Sárospatakon állított fel fejedelmi nyomdát. A leydeni egyetem teológiai tanulmányokat folytató Szenczi Kertész Ábrahám hazatérése után 1640-ben Nagyváradon rendezett be jelentékenyebb protestáns műhelyt. Húsz év alatt 113 nyomtatvány bocsátott ki, közülük 70-et magyar nyelven. Kiadványaival a magyarországi puritánusok tevékenységét és törekvéseit támogatta. 1660-ban a török elől menekülve el kellett hagynia a várost, s később Kolozsvárt, majd Szebenben folytatott nyomdászati tevékenységet.
Kolozsvárott három nyomda is van a 17. században: az unitáriusok nyomdája, a református főiskola nyomdája és egy jezsuita nyomda. Felszerelésük eléggé szegényes s kiadványaik is meglehetősen alacsony színvonalúak a 17. század második felében.
Ilyenek a hazai nyomdai viszonyok, amikor 1680-ban Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvárról Hollandiába indul, hogy Amsterdamban egyetemi tanulmányokat folytasson. (Misztótfalusi nevét a régebbi és az újabb szakirodalom is kétféleképpen használja: a Misztótfalusi mellett a Tótfalusi formát is. Jakó Zsigmond professzor, a jeles könyvnyomtató életművének kiváló kolozsvári kutatója "Erdélyi féniks" című kitűnő kiadványában a Miszttótfalusi névformát alkalmazza, mint amely a számos magyarországi és erdélyi Tótfalu közül egyértelműen jelöli azt, amelyre a nagy nyomdász előneve utal. Jakó Zsigmond nyomán jegyzetünkben következetesen a Misztótfalusi névforma szerepel). Pápai Páriz Ferenc arra buzdítja, hogy tanulja meg a nyomdászmesterséget is, mert szerinte Erdélynek papjai még csak vannak, de jól képzett nyomdászoknak híjával van. 1680-ban, 30 éves korában kezd hozzá nyomdászati ismeretek elsajátításához a híres amsterdami Blaeu-nyomdában. A nyomdászat minden ágát megtanulja, de különösen betűmetszőként dolgozik kiválóan, ezen a területen hamarosan tanító mesterét is felülmúlja, s egy idő után önállósítja magát. Mint betűmetsző megbízatások egész sorát kapja, nemcsak Németalföldről, de Európa legkülönbözőbb országaiból. Volt mestere panaszkodik miatta, hogy ügyfelei Misztótfalusihoz pártolnak. Amsterdam polgármestere őt ajánlja Artsil grúz királynak, amikor az tanácsért fordul hozzá a grúz nyomdai abc elkészítése ügyében; így ő metszi az első grúz nyomdai abc-t. Ugyanakkor betűket készített az örményeknek, sőt protestáns nyomdász létére a pápai udvarnak is. Betűmetsző munkássága anyagilag is sikeres. Ahogy a Mentségben ő maga írja, volt idő, amikor talicskával tolták szállására a pénzt.
Misztótfalusi anyagi sikerei közepette sem feledkezett meg hazájáról, Erdélyről, tudását az ország kulturális felemelésére és a protestáns hit erősítése érdekében kívánja felhasználni. Németalföldre való indulása előtt megbízták az ott készülő Károlyi-biblia új kiadásának ellenőrzésével is, de az új biblia az erdélyi református egyház támogatásának hiányában nem készülhetett el. Misztótfalusi elhatározta, hogy hazatér, de előbb vállalkozott a biblia kinyomtatására saját költségén. Előbb, 1685-ben a teljes bibliát adta közre 3500 példányban, majd 1687-ben külön az újszövetséget 4200 példányban és a zsoltárokat is. Ezek után 1689 őszén elhagyta Hollandiát, haza indult és viszontagságos út után érkezett meg Erdélybe, magával hozván könyveit és nyomdai felszereléseket is.
Megérkezvén Kolozsvárra önálló nyomda alapítását tervezte, de rávették, hogy a református egyházi és kollégiumi nyomda vezetését vállalja el. 1692-től tíz éven át haláláig (1702) vezeti a nyomdát, s mint nyomdász kiadványaival a nép kulturális felemelkedésének az ügyét kívánja előmozdítani. Több kiadványának előszavában kifejezi azt a törekvését, hogy emelni akarja a szegényebb néprétegek, köztük a parasztság műveltségi szintjét.
Nyomdai betűi közül kiemelkedően legszebbek az amsterdami biblia-kiadáshoz metszett, szép, éles nagyon apró betűk. Kolozsvári típusai nagyobbak, de itthoni kiadványai is rendkívül ízlésesek, szépek, minden téren felülmúlja velük a korabeli hazai nyomdászokat. Misztótfalusi magasra emeli a magyar könyv tipográfiai színvonalát, munkássága a legrangosabb európai nyomdászokéval egyenértékű.
Kiemelkedő nyomdászati tevékenységét a művelődés ügyét szolgáló tudatos kiadói program megvalósításának szolgálatába állította. Csak hasznos, jó könyveket adott ki, pl. abc-s könyveket és egyéb iskolakönyveket, vagy pl. népszerű orvosi munkákat. Az anyanyelvű oktatás fontosságát sokszor hangoztatja s megvalósítását nyomtatványaival is igyekszik elősegíteni. Ő maga - amellett, hogy kiemelkedő író - jeles nyelvész is, az egységes magyar helyesírás elveinek kialakítása terén nagyon jelentékeny a szerepe és munkássága.
Ellenfelei, az erdélyi református egyház konzervatív gondolkodású, reakciós vezetői, akik sok kellemetlenséget okoztak neki, s ezzel munkáját is akadályozták, elsősorban éppen helyesírási elvei és gyakorlata miatt támadták erősen. Misztótfalusi ugyanis kijavította a Biblia Károli óta megromlott szövegét, a korábbi fordítási és nyomási hibáit, sőt néhány helyesírási újítást is alkalmazott a szövegben. Ellenfelei mindezt a Biblia meghamisításának tekintették és támadták miatta Misztótfalusit. Szembekerülésük valójában a külföldről hazatért, világlátott, művelt és felvilágosult polgár, illetve a maradi gondolkodású, feudális, dogmatikus erők összeütközésének a megnyilvánulása. A támadásokra a jeles nyomdász először a bibliakiadást védelmező latin nyelvű munkával válaszol (Apologia Bibliorum, 1697) és sorra cáfolja a vádakat és kifogásokat. Egy évvel később, 1698-ban már magyarul adja közre híres munkáját, a Mentséget (M. Tótfalusi K. Miklósnak, maga személyének, életének és különös tselekedeinek Mentsége), amelyben életpályáját végigtekintve számot ad tevékenységéről és megsemmisítő kritikával leplezi le ellenfelei igaztalan vádjait. Ezt már nem tudják neki megbocsátani, fegyelmi eljárást indítanak ellene, zsinat elé idézik Nagyenyedre s az eklézsia megkövetésére, s könyvének, a Mentségnek visszavonására kötelezik. A Mentség összes fellelhető példányait is megsemmisítésre ítélik.
Az üldözés lelkileg és testileg egyaránt teljesen megtöri, szélhűdés éri, s - bár most már sérelmei jó részét orvosolják - három évi betegeskedés után, 1702-ben meghal. Mint a legnagyobb magyar nyomdász kiemelkedő egyénisége volt a magyar művelődésnek.