A kódex a középkori, kézzel írott könyv. Elnevezése a latin caudex/codex 'fatörzs' szóból származik. Az ókor egyik íróanyaga a viasszal bevont fatábla volt, amelyből gyakran többet is összekapcsoltak. Így alakult ki a mai könyvforma, maga a név az egykori íróanyagra utal. A lapozható könyv egyszerűbbnek és gazdaságosabbnak is bizonyult az általánosan elterjedt papirusztekercsnél, ami a pergamen térhódításával ki is szorult a használatból. A kódex legkisebb szerkezeti egysége a kettőbe hajtott levél, a bifólium. Meghatározott számú egymásra fektetett és összefűzött bifólium alkotott egy ívfüzetet (3 dupla levél egy terniót, 4 dupla levél egy quaterniót stb.). Az egymáshoz erősített ívfüzeteket kötéssel látták el, mely védte és díszítette a kódex-testet. A kötés maga leggyakrabban bőrrel bevont fatábla volt, emellett vannak műkincs számba menő díszkötések és egyszerű, igénytelen bőrkötések is. A kódexek méretét a luxusigény vagy a praktikum határozta meg. A reprezentatív kódexek általában nagyok. A prédikációs könyvek, imádságos könyvek, utazáshoz hasznát zsolozsmáskönyvek kicsinyek, a liturgikus énekeskönyvek, melyeket a templom kórusában (szentélyében) sokan álltak körbe, gyakorlati okból nagyméretűek.

A legfontosabb kódexeknek nálunk a 19. századtól kezdve szokás nevet adni. Az elnevezés alapja lehet a kézirat jelenlegi vagy egy korábbi őrzési helye, felfedezője, első ismertetője, tartalma. Előfordul, hogy egy személyt vagy egy ünnepi eseményt kívánnak a névadással megtisztelni.

A 13. század végéig a kódexek kizárólagos anyaga a pergamen, ami speciális, mészben való áztatás után kikészített juh-, kecske- vagy borjúbőr. Egy nagyalakú kódex egy-egy dupla levele egy egész birka bőréből készült, így a kétkötetes óriásbibliákhoz vagy egy kóruskönyv-sorozathoz több száz juh bőrét is felhasználták. (Ilyen a később említendő Csatári vagy Admonti Biblia is.) A kolostorok kezdetben maguk gondoskodtak pergamenszükségletükről, a 13. századtól a pergamenkészítés önálló mesterség lett. A 15. század végén Bártfán és Eperjesen is említenek a városi jegyzőkönyvek pergamenistát, a nagyobb városokban ekkor már nálunk is meg lehetett élni e polgári mesterségből.

A rongyból készített papír a 13. században jelent meg Itáliában, a 14. század közepére Európa-szerte kedvelt, olcsó íróanyag lett. A papírmalomban szétfoszlatott, kádakban megerjesztett papírpépet drótszitával merítették ki, a szitára a malmok elhelyezték saját, vékony drótból hajtogatott jelüket. A víz lecsurgatása után összeálló képlékeny papírréteget posztóra helyezték és kipréselték belőle a maradék vizet. A papírlapot a fény felé fordítva láthatóvá válnak mind a drótszita hálózatának nyomai, mind a gyártó védjegye, a vízjel. Magyarországon a középkorban nem működött papírmalom, az itt felhasznált papír nagyobb része Itáliából származik, az ország északi része pedig a közeli Lengyelországból fedezte papírszükségletét.

A két íróanyag árarányainak érzékeltetéséhez egykorú eperjesi adatokat idézünk: a város 1455-ben egy pergamenívért 44 dénárt fizetett, 1452-ben pedig 25 ív papírért 28 dénárt. (Száz ezüstdénár tett ki egy aranyforintot. Ennek értékéről a könyvek árával kapcsolatban szólunk.) A viszonylag olcsó papír miatt maga a kódex is olcsóbb lett, s így kevésbé tehetős emberek számára is lehetőség nyílt a könyvszerzésre, főleg, ha valaki saját maga számára másolt, mint sok diák az egyetemeken, iskolákban. Bár a papír a 15. század végére általában háttérbe szorította a pergament, a luxuskéziratok és a napi használatra szánt liturgikus könyvek anyaga mindvégig pergamen maradt.

A könyvmásolás legfőbb eszközei a ferdére vágott hegyű lúdtoll (penna), a mai radírnak megfelelő vakarókés és a pontos recept szerint főzött gubacstinta. A könyvmásoló ferdelapú írópult mellett ült, melyre általában egy könyvtartó állvány is volt szerelve a mintapéldány számára. A tintatartó marhaszarvat az írópult szélébe vájt lyukban helyezték el. Néhány igen előkelő, főleg biblia-kéziratot nem tintával írtak, hanem bíborszínű pergamenre arannyal festették a betűket (codex aureus). Gizella királynéval kapcsolatban említünk majd egy ilyen példányt.

A négy evangélistát, az egyházatyákat és egy-egy mű szerzőjét (auktor) a középkorban szívesen ábrázolták írás közben. E freskók vagy miniatúrák modelljei a scriptorok, a középkori könysokszorosítás legfőbb szereplői. A scriptorok kezdetben kizárólag egyháziak (szerzetesek, klerikusok) voltak, de az egyetemek megalakulásával és a városiasodással párhuzamosan egyre több lett a hivatásos világi bérmásoló (cathedraticus) is. Emellett mindig voltak olyan személyek, akik nem hivatásból, hanem szükségből vagy kedvtelésből másoltak-díszítettek könyveket saját maguk számára.

A középkor általános szokásának megfelelően - főleg a szerzetes scriptorok - nem érezték fontosnak, hogy feljegyezzék nevüket, legfeljebb valami talányos versikében a keresztnevüket. Ezt a műfajt amúgy is kedvelték, gyakran panaszkodnak egymástól kölcsönzött versekben a könyvmásolás gyötrelmes voltára. De van ennél konkrétabb panasz is: "Nagyon fáj a fejem!" Ez nem az olvasónak szól, bár jó, ha az olvasó is tudja, hogy mennyit szenvedett, fáradozott érte az, akinek a könyvet köszönheti. A scriptorok a mű végén gyakran kérik is, hogy hálából mondjanak el egy imát a lelki üdvösségükért.

Van azonban a könyvek befejezésének szakszerűbb formája is. A kódexek végén gyakran olvasható egy rövid zárószakasz, a kolofon. Ebben a scriptor jelzi a könyv címét, megörökíti a másolás helyét és idejét, megnevezi magát és esetenként a megrendelőt is. A kolofon a könyvtörténet nagyon fontos forrása. Jórészt ezeknek köszönhetően ma hozzávetőleg 220 könyvmásolót ismerünk név szerint a középkori Magyarországról. Csontosi János múlt századi közleményei óta (Magyar Könyvszemle 1879-1881) sajnos csak katalógusok mutatóiból tájékozódhat az érdeklődő (B.H., W.T.), s hiányzik egy olyan kiadvány, mely rendszeresen, az írásképpel együtt bemutatná őket.

Példaként két különböző társadalmi helyzetű scriptor záróbejegyzéseit idézzük. a: 1441-ben fejezte be Benedek turócszentmártoni pap Guillelmus Peraldus népszerű prédikációs kötetének másolását (B.H. 1882) Isten dicsőségére - és nyilván saját használatára: Et sic est finis per quod sit laus Deo, explicit dictata super evangelia dominicalia sive de tempore venerabilis magistri Vilhelmi cancellarii Parisiensis per manus Benedicti presbiteri de Thurocz de Sancto Martino, ultimo die anni videlicet die beati Sylvestri papae Anno Domini 1441. (És így vége van, amiért Istennek legyen dicséret! Véget érnek a tisztelendő mesternek, Vilmos párizsi kancellárnak a vasárnapi- vagyis a de tempore evangéliumokról szóló tanításai, Benedek turócszentmártoni pap keze által, az év utolsó napján, tudniillik Szent Szilveszter pápa ünnepén, az Úr 1441. évében.) b: Sztárai Máté nagyváradi bérmásoló volt. 1475-ben készítette a kolofon szerint Egervári László, a váradi püspökség kormányzója megrendelésére Guido da Columna Historia destructionis Troiae című 13. századi Trója-regényének másolatát (B.H. 393): Explicit hoc opus octavo die Ascensionis Domini. Quod fecit fieri magnificus dominus Ladislaus de Egerwara gubernator episcopatus Waradiensis, per me Matheum de Stara. Anno Domini 1475. (Véget ér ez a mű az Úr mennybemenetelének nyolcadán [május 11-én], melyet a nagyméltóságú Egervári László püspöki kormányzó úr készíttetett velem, Sztárai Mátéval az Úr 1475. évében.) Bár nevét nem tartalmazza az 1484-ben másolt Gesta Romanorum-kötet, az ugyancsak 13. századi népszerű anekdotagyűjtemény az írás alapján szintén neki tulajdonítható (B.H. 356). Ennek végén egy máshonnan is ismert rigmus olvasható szegénységéről, s hogy csak az ivás feledteti az ember bajait: Si modo sum degens non debet spernere me gens, Christus pauper erat, et nunc super omnia regnat. Quando bibo vina facio mihi commoda(!) viam. (Jóllehet szegény vagyok, nem kell megvetnie a népnek, Krisztus is szegény volt, s most mindenek felett uralkodik. Amikor bort iszom, kellemessé teszem az utat magamnak.) Mindkettő igaz lehetett, mert a 82. lapra magyarul is lejegyezte: "Hogy ihatnám!"

A scriptorium a könyvmásoló műhely. Kolostoron belüli elhelyezkedéséről a legkorábbi adatot a 830 körül készített híres, Sankt Gallenben őrzőtt kolostor-terv nyújtja. Az ideális alaprajz a szentély bal oldalán jelez egy termet, melynek hét ablakmélyedésében egyszerre hét scriptor dolgozhatott. A scriptorium fölé, az emeletre szánták a könyvtárat. Később gyakran a keresztfolyosó (kerengő) keleti szárnyának emeletén, a káptalanterem fölött kapott helyet a könyvtárral együtt. A cisztercieknél a földszinten volt mindez, a kartauziaknál pedig ki-ki a saját cellájában dolgozott. Gyakran előfordult, hogy csak a nyitott keresztfolyosón volt elég fény az íráshoz. A sokszorosítást meggyorsíthatta, ha valaki diktált, és egyszerre többen írták ugyanazt a szöveget. A diktálás azonban magában hordta a félrehallás veszélyét, így az igényesebb kéziratokat mindig másolták.

A 13. században az egyetemek megalakulásával a könyvszükséglet óriásira nőtt, amelynek kielégítésére új sokszorosítási gyakorlat alakult ki. Az egyetemek felügyelete alá tartozó stationariusok (könyvkereskedők) a legfontosabb művekből tartottak olyan be nem kötött példányokat (exemplar), melyeknek néhány leveles egységeit (pecia) darabonként adták kölcsön lemásolásra. Így egyszerre többen is másolhatták ugyanazt a kódexet, ha nem is mindig az ívek sorrendjében. Azért, hogy a sorrendet el ne vétsék, a margóra felírták, hogy éppen hányas számú peciát (Párizs) kezdik vagy fejezik be (Bologna). A kölcsönzésnek szabott ára volt, amit az egyetem ellenőrzött, s ugyanígy rendszeresen ellenőrizte az exemplarok hibátlanságát is. Bolognai eredetű kánonjogi kódexeink között Körmendy Kinga nemrégiben fedezett fel egy pecia-technikával másolt példányt (B.H. 117). A 15. században másfajta, de szintén hirtelen nagyra nőtt könyvigényt elégítettek ki a híres itáliai reneszánsz könyvfestőműhelyek. Vespasiano da Bisticci például 1453-ban Firenzében 45 másolóval 22 hónap alatt 200 kötetet állíttatott elő.

A scriptoriumokban a scriptorokon kívül emendatorok és illuminatorok is dolgoztak. Az előbbiek a scriptorok által ejtett hibákat javítgatták, az utóbbiak a könyvek díszítésével, iniciálék, miniatúrák, lapszéldíszek festésével foglalkoztak. Mivel a humanisták számára igen fontos volt a pontos, jó szöveg, kódexeiket gyakran saját maguk korrigálták nagy gonddal (Vitéz János). A sciptoriumból a kézirat a könyvkötőműhelybe került, de a mű reprezentatív kötéséről a megrendelő önállóan is gondoskodhatott (Vitéz János, Mátyás király).

Európa a 11. század elején, amikor hazánk kapcsolatba került az írással, az írásbeliség hanyatlásának korszakát élte. Ez azt jelenti, hogy az írás nem volt jelen a társadalom mindennapi életében, a személyes érintkezésben, az üzleti és jogi ügyek intézésében, hanem jószerével csak a könyvekre korlátozódott. Ez tükröződik abban is, hogy csak könyvírás (textualis) létezett, az okleveleket is, ha mégis sor került kiállításukra, textualisszal írták. Az írásbeliség alacsony színvonala nem vonatkozott magára az íte;rásra: az írástörténet legszebb, legkiegyensúlyozottabb betűkészletét, a Nagy Károly-féle írásreform (9. század) során bevezetett karoling minuscula 11. századi változatát használták ekkor. Ez az írás jellemzi legkorábbi kódexeinket és okleveleinket is (például a tihanyi apátság alapítólevelét, 1055.).

A 13. század az írásbeliség megújulásának kora, a gótikus íráskorszak kezdete. A városok fejlődésével, az egyetemek megjelenésével, a kereskedelem fellendülésével hirtelen megnövekedett az írásigény. Ezt nem lehetett gondosan rajzolgatott betűkkel kielégíteni. Egyfelől kialakult egy gyorsan írható használati írás, melyet a betűk leegyszerűsödése és a kurzivitás jellemez. Az oklevelek az ún. diplomatikus kurzívval készültek. Másfelől maga a könyvírás is továbbfejlődött, a korábbi kerek vonalak törtebbek lettek, akár a mérműves ablakok a románkori félkörívek után. A gothica textualis formata hamarosan teljesen megmerevedett, a ferdére vágott toll lehetővé tette vékony és vastag vonalak váltakoztatását, a betűtagokat teljesen egyformán alakították. Ezt az egyhangú, merev, fegyelmezett írást elsősorban reprezentatív liturgikus kódexek másolásához használták. A könyvnyomtatás kezdetén a nyomdászok ezt a betűtípust vették át (textura). Az egyetemi írások sokkal lazábbak, kevésbé gondosak, s így gyorsabban írhatóak. Itáliában mindvégig idegenkedtek a hegyes-csúcsos formáktól, az ő gótikus írásuk a kerekded gothico-rotunda. Az Itáliából behozott jogi kódexek erről az írástípusról rögtön felismerhetőek.

A kurzív írások a textualisszal párhuzamosan fejlődtek, s a 13. század végétől igényesebb változatait (cursiva textualis) könyvírásra is használták. Egyszerű küllemű, magánhasználatra készült prédikációs kötetek, egyetemi jegyzetek írása ez. A 14. században alakult ki a félkurzív bastarda, a nemzeti nyelvű kódexek - a magyar nyelvűek is - általában ezzel íródtak.

Az itáliai humanisták stílusigényének nem felelt meg a nehezen olvasható, szögletes gótikus írás, és szerették volna újra bevezetni kedvelt római klasszikusaik betűformáit. A karoling minusculában, melyet scriptura antiquának neveztek, az ókor írását vélték felfedezni, s ezt kezdték nagy gonddal utánozni. Tévedésüknek és a harmónia iránti érzéküknek köszönhetően mind az újkori kézírásoknak, mind a máig használt nyomtatott betűknek ez a tiszta, esztétikus írástípus lett az alapja. A textualis mellett mesterségesen kialakították a humanista írás kurzív változatát is, amit levelezésre és könyvek másolására egyaránt használtak. A scriptura gothica és humanistica a 15. században és a 16. század elején békés egymásmelletiségben éltek, meghatározott intézményekhez, művekhez és személyekhez kötődve, akár a középkori és a reneszánsz kultúra egésze. A humanista írást a könyvnyomtatás vitte végleges győzelemre: a humanista textualis volt az antikva betűtípus alapja, a kurzív pedig az italicáé. Az újkori latin betűs folyóírás a levél-kurzívból fejlődött ki. (A német nyelvterületek újkori írásfejlődése a fentiektől eltértően a gótikus íráson alapult.)

Könyvkultúráról lévén szó, a használati írásokkal nem, csak a könyvírásokkal foglalkozunk. A scribere 'írni' ige is a könyvírást, illetve a tisztázást jelentette, ami elsősorban mesterség volt. Az írástudó, a litteratus tudott fogalmazni és kurzív írással írni (dictare, notare), de egyáltalán nem biztos, hogy a könyvíráshoz is értett. Ezzel szemben egy szép írású scriptorról csupán az írás alapján nem kell nagyobb műveltséget feltételezni.

A könyvnyomtatásról csak röviden szólunk. A könyvigény folyamatos növekedése a könyvmásolásnál hatékonyabb sokszorosítási eljárást sürgetett. E szükségletet elégítette ki Gutenberg zseniális találmánya: 1450 és 1455 között megjelentette öntött betűs eljárással készített híres 42 soros Bibliáját. 180 példány látott egyszerre napvilágot, ebből negyvenet pergamenre nyomtatott. A találmány jelentősége a sokszorosítás gyorsasága volt, egyébként az első nyomdák igyekeztek minél hívebben utánozni a kéziratokat. A kezdőbetűk és címsorok helye ugyanúgy ki volt hagyva az illuminátorok számára, mint a kódexeknél. Ha a korai nyomtatványok egyes példányai kézirat-áron keltek is el, a könyvnyomtatás gyorsan terjedt, s a század hatvanas-hetvenes éveiben már a tömegfogyasztás szolgálatában állt. A megjelenő könyvek száma hirtelen nagyon megnőtt, s áruk jóval olcsóbb lett, mint korábban. A példányok elvesztették egyediségüket, de ennek előnye is volt: a szövegek állandósultak, a hibalehetőség kisebb lett. A szerény scriptorok helyébe nyomdák és kiadók léptek, a nyomtatott könyv pedig öntörvényű fejlődésnek indult.

Az első hazai nyomdát Budán - európai viszonylatban is korán - 1472-ben alapította Hess András. Valószínűleg Vitéz János invitálására jött, de végül kedvezőtlen történelmi pillanatban, Vitéz kegyvesztettsége és halála (1472) idején érkezett. A Chronica Hungarorum (1473) és egy kis kötet (Basilius Magnus: De legendis poetis - Xenophon: Apologia Socratis) kiadása után csalódottan el is hagyta Magyaroszágot. Az országban - mint Európa keleti részében általában - hiányoztak az anyagi és kulturális feltételek egy nyomda tartós működtetéséhez. Borsa Gedeon ezt Varjas Béla számításaival illusztrálja: "Az akkori Magyarország mintegy három és fél milliónyi lakosságából az írni és olvasni tudók számát mindössze tíz-húszezerre lehet csak becsülni, míg az egyetemeket jártakét csupán néhány százra. A hazai polgárság számban és anyagi erőben egyaránt köztudomásúan igencsak fejletlen volt. Az értelmiségiek alacsony jövedelmük mellett aligha gondolhattak a számukra méregdrága könyvek megvásárlására. Az anyagilag jobb helyzetben levő fő- és köznemesek viszont általában meglehetősen alacsony műveltségi szintjük miatt nemigen igényeltek könyveket."

Ha nyomdát nem tudott is eltartani az ország, és Vitézhez hasonló mecénás sem akadt, a könyvnyomtatás óriási előnyeivel mindenki tisztában volt. A köztes megoldást a könyvkereskedők és könyvkiadók (bibliopola, librarius) jelentették, akik egyrészt népszerű külföldi könyveket árusítottak, másrészt hazai megrendelésre külföldön nyomtattak ki műveket. Így 1484-ben Mátyás király megbízásából Feger Theobald budai könyvárus Nürnbergben nyomtatta ki az esztergomi Missalét és Breviariumot, 1488-ban pedig ugyanő Brünnben és Augsburgban Thuróczy János Chronica Hungarorumát. A legbiztosabb üzletet a liturgikus könyvek jelentették. Ezt a másik híres budai könyvkereskedő, Paep János is tudta, aki Velencében dolgoztatott. Missalék, breviáriumok és obsequialék (temetési szerkönyvek) mellett 1498-ban ő jelentette meg a híres középkori legendárium, a Legenda aurea magyar kiegészítését (Legendae sanctorum regni Hungariae).

A könyvek ára a technikai újításokkal (papírgyártás, könyvnyomtatás) erősen csökkent, ezzel párhuzamosan pedig kiszélesedett az a réteg, mely könyvet vásárolhatott magának. A könyv értéke természetesen függött a nagyságtól, díszítettségtől, az illumináció kvalitásától, a szöveg minőségétől stb. A tömegáruval szemben a luxuspéldány mindig drága volt.

Lássunk néhány példát. Bártfa városa mint a Szent Egyed templom kegyura 1435 és 1437 között 28 (arany)forintot fizetett a templom új, a mise énekelt részeit tartalmazó gradualéjáért. A kódex három évig készült. 1493 és 1495 között ugyancsak a város Boldizsár eperjesi bérmásolóval a zsolozsma énektételeit tartalmazó antiphonariumot készíttetett, ami 105 forintba került, köttetése pedig nyolc forintba. Boldizsár scriptortól egy levél is fennmaradt 1494-ből, melyben pergamenre és az illuminátor kifizetésére kért pénzt, tehát egy igényesen díszített kódexről volt szó. Ahhoz, hogy a pénz értékével tisztában legyünk, tudni kell, hogy egy kisebb kanonoki javadalom egész évi jövedelme negyven forint körül volt, egy előkelő javadalomé pedig, ami már külföldi tanulmányokat is lehetővé tett, száz forint.

A gazdagon illuminált reneszánsz luxuskéziratok valóban vagyont értek. Egy Mátyás király számára Firenzében készített, de a halála miatt be nem fejezett háromkötetes Bibliáért (B.H. 1292) 1498-ban 1400 forintot kértek.

A nyomtatott könyv az átlagos kódexeknél is összehasonlíthatatlanul olcsóbb volt. Rosarius Márton pozsonyi kanonok 1497-ben a budai várban három forintért vett egy 1495-ben Velencében nyomtatott esztergomi Missalét (B.H. 1072). Maga jegyezte be ezt a kötetbe, azzal együtt, hogy Erdélyi János királyi alkincstartó támogatta őt a vásárlásban. A papok számára nélkülözhetetlen missaléért a három forint is sok volt egy közepes jövedelmű kanonoknak. A nagy műveltségű és tehetősebb Henckel János, aki váradi kanonokság után lett lőcsei plébános, később pedig Mária királyné udvari papja, általában beírta könyveibe, hogy mikor, hol és mennyiért vásárolta őket. 1509-ben egy 1479 és 1509 között nyomtatott, jogi munkákból álló kolligátumot (B.H. 1780) két forintért vett meg, ugyanekkor egy másik velencei nyomtatványt (B.H. 1778) is vásárolt Padovában egy forintért, bekötetlenül. Ugyanő 1516-ban Budán hat forintot fizetett Alexander de Hales filozófiai summája 1482-es nürnbergi kiadásának négy kötetéért (B.H. 1762).

Az újonnan alapított kolostorokat az anyakolostor vagy az alapító és fenntartó személy (kegyúr) ellátta a legfontosabb liturgikus könyvekkel, később - általában kölcsönzött mintapéldányokról - lemásolták azt, amire szükségük volt. A székesegyházaknak ugyancsak voltak másolóműhelyei, könyvállományuk a kanonoki hagyatékokkal is gyarapodott. Az iskolákban a diákok maguk másolták tankönyveiket, a gazdagabbak külföldi tanulmányaik során megvásárolták a szükséges kódexeket. A könyvvásárlás a nyomtatott könyvek megjelenésével lett igazán általános. A másolás-másoltatás és a vásárlás mellett sokan adomány vagy örökség útján jutottak könyvek birtokába. Mivel a könyv nagy kincs volt, a végrendelkező gondoskodott róla, hogy hagyatéka ne jusson méltatlan kezekbe.

Az új könyvtulajdonos - intézmény vagy magánszemély - gyakran beírta nevét a könyvbe (possessorbejegyzés). Könyvtörténeti szempontból még szerencsésebb, ha valaki a tulajdonlás ténye mellett Henckelhez hasonlóan a vásárlás helyét és idejét is feljegyezte, vagy azt, hogy a könyvet kitől és mikor örökölte, vagy kire és mikor hagyta. A tulajdonosbejegyzést a 15-16. században helyettesíthette az előkelő megrendelő címere is.

A liturgikus könyveket általában a sekrestyében helyezték el, hogy a szertartáshoz mindig kéznél legyenek. Az értékes könyvek helye a kincstár volt. Mivel a kolostorokban közös felolvasás az étkezéseken kívül a keresztfolyosón is folyt, az erre a célra szánt könyveket gyakran tartották ott egy fával kibélelt falifülkében. Pannonhalmán ma is látható egy ilyen Mátyás-kori fülke a templom bejárata (porta speciosa) mellett. A tárolás egyik módja a könyvesláda volt, de ha gyarapodott a könyvek száma, ezeket már könyvszekrényben (armarium) helyezték el. Ehhez önálló könyvtárszoba is társulhatott. Európai viszonylatban is különösen értékes a bártfai Szent Egyed templom 1480 körül készített könyvszekrénye, amely ma a Nemzeti Múzeumban látható. Eredetileg a templom sekrestyéje fölötti Szent Katalin illetve Szent Borbála kápolna nyugati részében lehetett, amelyet később a kápolnáról könyvtár céljára leválasztottak. A gyakran használt és eseteg idegenek által is forgatott könyveket olvasópulthoz láncolták (láncos könyvek). A könyvek őre a plébániákon a sekrestyés, a káptalanokban az őrkanonok, a kolostorokban ugyancsak a custos volt.

Önálló könyvtáros csak a reneszánsz könyv- és könyvtárkultúrával jelent meg nálunk. Az első előhírnökre Jakó Zsigmond hívta fel a figyelmet: a váradi tűzvész után, Andrea Scolari püspöksége idején (1409-1426) költöztették át a könyvtár maradványait a sekrestyéből a székesegyház nyugati kapuja fölötti Szent Katalin kápolnába. Scolari, aki Váradot "a 15. század elején az olasz művelődési áramlatok legfontosabb hazai központjává fejlesztette", a könyvgyűjtemény gyarapítását is szívügyének tekintette. A kápolna és a könyvtár igazgatását Miklós fia Antal klerikusra bízta, az évi 25 forintos javadalommal anyagi alapot is biztosítva a gyűjtemény gondozására.

A könyveket nagyobb könyvtárakban tartalmuk szerint csoportosították, s az egyes szakokat az ábécé betűivel látták el (A = Biblia, B = Commentarii, C = Patres stb.). A könyvállványokra felírták a szakcsoport betűjét és megszámozták a polcokat. Végül a könyvre ráírták az állvány betűjelét, a polc számát és a polcon belüli sorszámot, másutt csak a szakot és a sorszámot. Példaként a gamingi (Ausztria) kartauziak egy feljegyzését említjük: 1432-ben 23 forintért adtak el három liturgikus könyvet az Eger melletti segedelem-völgyi kolostor perjelének, s ingyen odaadták még a D 60, T 7, V 14 stb. "titulusú" kódexeket. Kisebb könyvtárakban ennél sokkal egyszerűbben jártak el, esetenként a kötéstáblára vagy a könyv gerincére, metszésére felírták a rövidített címet.

A könyvekről jegyzéket készítettek, mely leltárként szolgált, ezzel adták át az állományt - az egész kincstárral együtt - az új custosnak. A hazai leltárakban általában csak elnagyoltan szerepel a könyvek címe. Mivel a könyv azonosíthatósága a lényeg, inkább kitértek az írásra vagy a kötésre. A veszprémi Szent Mihály székesegyház középkori állományából egyedül a Meskó püspök (1357-1367) számára készült Pontificale (főpapi szertartáskönyv, B.H. 878) maradt fenn, ennek leírása a veszprémi káptalan 1429 és 1437 között készült könyvjegyzékében így szerepel: "… egy igen nagy betűkkel írott könyv, mely bizonyos ünnepélyes miséket és minden püspöki áldást tartalmaz, amelyet Mesko püspök úr készíttetett; finom szövetből van a fedele, s rajta selyemből szőtt kereszt". Ezzel szemben a 15. század eleji zágrábi könyvlajstrom nagyon szakszerű. Megadja az egyes könyvek kezdőszavait (incipit), az első levél rectójának utolsó szavait (loca probationum = bizonyító helyek) és a könyv zárszavait (explicit).

A könyvjegyzékekbe rendszeresen beírták, hogy egy adott művet éppen ki használ vagy melyik kolostornak adták kölcsön másolásra, illetve kinek a hibájából veszett el stb. Ezek a bejegyzések a középkori könyvhasználat nagyon fontos forrásai.

Borsa Gedeon: Könyvtörténeti írások. I. A hazai nyomdászat, 15-17. század. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 1996. 11-115.
Egy magyar kolostor könyvvásárlása 1432. In: Könyv és könyvtár 74. (gamingi kartauziak)
Jakó Zsigmond-Manolescu, Radu: A latin írás története. Európa Könyvkiadó, Bp., 1987.
Jakó Zsigmond: Várad helye középkori könyvtártörténetünkben. Könyvtártörténet - könyvtárosi gyakorlat. In: Írás, könyv, értelmiség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. 138-168.
Körmendy Kinga: A 14-15. századi bolognai egyetem könyvkultúrájának egy magyar vonatkozású kódexe. Magyar Könyvszemle 110 (1994) 1-15.
Rouse, Richard H.-Rouse, Mary A.: A könyvkereskedelem a párizsi egyetemen a XIII. század második és a XIV. század első felében. In: A könyves kultúra. XIV-XVII. század. I. Szerk. Monok István. Scriptum Kft., Szeged, 1992. 11-57.
Sarbak Gábor: Bevezetés a latin kodikológiába. In: Bevezetés az ókortudományba. I. Szerk. Havas L., Tegyey I. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. 207-222.
Wattenbach, Wilhelm: Das Schriftwesen im Mittelalter. Leipzig, 18963.