FENNMARADT KÓDEXEK ÉS NYOMTATVÁNYOK
A legfontosabb és leginformatívabb forráscsoportot maguk a kézbe vehető kötetek jelentik. Minden kódex egyedi darab, mely egy adott szerző és mű regisztrálhatóságán túl számtalan adalékkal szolgálhat keletkezésének idejére, helyére, a másoló kilétére, a megrendelő igényeire, a későbbi használókra, tehát az írásbeliség és a középkori művelődéstörténet egészére nézve. A magyarországi könyvkultúra szempontjából ezért nem közömbös, hogy egy kódex a középkori Magyarországon készült-e illetve hazai megrendelő készíttette, vagy pedig készen vásárolták külföldön. Ugyanakkor a középkori olvasástörténet és műveltség kutatásánál számba veendő minden itt olvasott-használt szöveg, tekintet nélkül annak eredetére, illetve arra, hogy kézzel írott vagy nyomtatott formában volt-e hozzáférhető.
Mezey László 1978-ban kísérletet tett arra, hogy a középkori intézmények számbavételével megbecsülje a Mohács előtti Magyarországon használt kódexek számát. A nagyon is hozzávetőleges, de a nagyságrendet mégis érzékeltető eredmény 55 000 kézirat. A nyomtatványok egykori arányait még senki sem próbálta megállapítani. A máig fennmaradt kötetek a hajdani állomány néhány százalékát jelentik csupán. Talán elég két példát említeni. A 996-ban alapított pannonhalmi bencés apátság ma is működik, szemben a legtöbb középkori kolostorral, melyek szinte nyomtalanul eltűntek. Legnagyobb bencés kolostorunk kódexei közül egyetlen kötet maradt fenn. Az esztergomi káptalan a székesegyházak között ugyancsak a leggazdagabb könyvtárral rendelkezhetett. Mai állományában mindössze két kódex képviseli az egykori gyűjteményt, további tizenhárom kötetét más, jórészt külföldi könyvtárak őrzik. A fenti adatokkal azt kívánjuk érzékeltetni, hogy mennyire véletlenszerű, mi maradt meg, s mi nem. Amikor középkori könyvkultúránkról beszélünk, tudnunk kell, hogy egy-egy létező dokumentum mellől több tucat, esetleg több száz másik hiányzik.
A fennmaradt könyvek nagyobb része nem a mai Magyarország területén vészelte át a történelem viharait. Az erdélyi és felvidéki gyűjtemények nem semmisültek meg olyan mértékben, mint a hódoltság területének intézményei, emellett pedig a világ számtalan könyvtárában őriznek különböző úton-módon odajutott hazai eredetű könyveket. Ezek felkutatása és publikálása a múlt század óta folyik. Viszonylag korán felmerült az igény, hogy a lassan sokasodó adatokat önálló katalógusba foglalják. Erre Csapodi Csaba és Csapodiné Gárdonyi Klára jóvoltából a közelmúltban került sor: a Bibliotheca Hungarica első két kötete a könyvtárak ábécé-rendjében tartalmaz minden olyan ma ismert kódexet és nyomtatványt, melyet 1526 előtt Magyarországon használtak. A mutatókkal jól felszerelt katalógus segítségével nagyobb fáradság nélkül áttekinthető lett a középkorból fennmaradt teljes könyvanyag, közel 3000 kötet.
A 16-17. században szívesen kötöttek nyomtatott könyveket fölöslegessé vált pergamenkódexek lapjaiba. Olcsó és jó kötőanyag volt ez. Ma viszont a kötések gyakran értékesebbek azoknál a nyomtatványoknál, melyeket évszázadokon át óvtak, hiszen fontos kódexek egykori meglétéről tanúskodnak. Az persze gondos bizonyítást igényel, hogy a kötés itt került a kötetre, vagyis a kódexet itt vágták fel, s korábban itt használták. A magyarországi könyvtárakban fellelhető kódextöredékek rendszeres feltárását Mezey László kezdte el 1974-ben. Az anyag publikálása a Fragmenta et codices in bibliothecis Hungariae akadémiai kiadványsorozatban folyik: eddig a budapesti Egyetemi Könyvtár (Szerk. Mezey László, I/1. Bp., 1983.), a Központi Papnevelő Szeminárium (Szerk. Mezey László, I/2. Bp., 1988.) és az esztergomi könyvtárak (Szerk. Vizkelety András, II. Bp., 1993.) mintegy 700 töredéke jelent meg katalógusszerű feldolgozásban. Ennek természetesen csak egy része magyar vonatkozású (hungaricum). Az MTA Kézirattára egy jól körülhatárolt töredék-együttesét Körmendy Kinga dolgozta fel (A Knauz-hagyaték kódextöredékei és az esztergomi egyház középkori könyvtárának sorsa. Bp., 1979.).
A középkorból mintegy negyven, a legkülönbözőbb alkalomból készült, hosszabb-rövidebb könyvjegyzék maradt fenn. Vannak vagyonleltárak, végrendeletek, egyszerű feljegyzések, levelek. Az állományleltár jelentősége az, hogy egy adott időpontban az intézmény teljes könyvkészletét számba veszi, amiről - a könyvpusztulás mértékét tekintetbe véve - egyébként nemigen lenne fogalmunk. A könyvjegyzékek fennmaradása még esetlegesebb, mint maguké a könyveké, szerencsére több egyházi intézménytípusból (kolostor, káptalan, plébánia) maradt ránk leltár.
A végrendelet egy-egy magánszemély könyveit sorolja fel, fontos információkkal szolgálván mind a végrendelkezőre, mind az örökösre nézve.
A Bibliotheca Hungarica harmadik kötete elsősorban a könyvjegyzékekben említett, de később elveszett műveket tartalmazza a források időrendjében. A jegyzékek egy része azonban máig nincs kimerítően feldolgozva. Csapodi Csabának a pannonhalmi könyvjegyzékről írt tanulmányait és Solymosi Lászlónak a 15. század végi veszprémi leltártöredéket elemző munkáját modell értékűnek tekintjük. Nagy szükség lenne a forrástanulmányok mellett maguknak a jegyzékeknek egy közös kötetben való, mutatókkal jól felszerelt, kritikai kiadására is.
Ez a forráscsoport képezhetné a könyvhasználat illetve az olvasástörténet legmegbízhatóbb bázisát, ha nem lenne túlságosan véletlenszerű, szegényes és feldolgozatlan. A magyar nyelvű glosszákat kivéve nincsenek együttesen nyilvántartva azok a kötetek, melyekben lapszéli vagy sorközi jegyzeteket találunk. Ha közös feldolgozásuk reménytelen és fölösleges is, rendszeres kutatásuk (egyes művek, műfajok, állományok, egykori tulajdonosok stb. szerint) nagyon fontos.
Bár a művek alkotó felhasználásáról ez a csoport vall, feltárásuk
filológus-nemzedékeket foglalkoztató feladat. Az irodalomtörténet-írás során
eddig azonosított és elszórtan publikált anyagot a Bibliotheca Hungarica
harmadik kötete lehetőség szerint tartalmazza (pl. a Szent Gellért vagy Kézai
Simon által használt könyvek). Mivel a középkori szerzők általában
másod-harmadkézből idéznek, és a közvetlen forrás helyett a nagy egyházi
tekintélyekre hivatkoznak, a forráskutatás nagy óvatosságot igénylő feladat.
A források közül a kódexekkel átfogóan a kodikológia foglalkozik. Célja, hogy más tudományágak (írástörténet, filológia, művészettörténet, zenetörténet, kötéstörténet, intézménytörténet, heraldika stb.) segítségével minden lehető információt feltárjon egy-egy kódexszel kapcsolatban. Ezek alapján kijelöli a kódex helyét a művelődéstörténetben, miközben az új eredményekkel maga is gazdagítja azt. Példaként Vizkelety András és Körmendy Kinga kutatásait említhetjük az utóbbi évekből. Vizkelety több korai domonkos kódexet azonosított, melyek a rend tudományközvetítő szerepét és a hazai rendi oktatás magas színvonalát bizonyítják. Körmendy Kinga tanulmányok sorával dokumentálta megbízhatóan Esztergom középkori egyházi intézményeinek könyvhasználatát.
(A bibliográfiai adatokat ld. a III. fejezet végén.)