Az ősnyomdászat hatása a korabeli társadalomra
A könyvnyomtatás feltalálását az egyik legjelentékenyebb művelődéstörténeti eseménynek nevezni – bár igaz ez a megállapítás – már-már közhelynek számít. Pedig valóban így van, és azok a változások, amelyeket a találmány társadalmi, gazdasági, szellemi-művelődési, politikai, technikai és művészeti téren előidéz, már a 15. század során jelentkeznek és hatnak.
A nyomdászatnak ebben az első kb. félévszázados fejlődési szakaszában a nyomdász még mint önállóan alkotó mester dolgozik, azaz a könyv egy-egy nyomdászmester egyéni művészi alkotása, minthogy a betűtervezéstől a könyv árusításáig, terjesztéséig mindent maga végez. Esetleg vannak már alkalmazottai, de azoknak a munkáját is az ő egyéni alkotó szelleme határozza meg, irányítja: tevékenységük a mester elképzelése megvalósításának a szolgálatában áll. Nincs még ugyanis munkamegosztás (egy-egy olyan nagyüzem, mint Kobergeré, kivételes jelenség) és nincs szabványosítás: egységesen kialakított eljárás sem, még minden alakulóban, fejlődőben van, a nyomdai mesterség még bölcsőben, pólyában (in cunabula) van; ezért nevezik ezt az időszakot az ősnyomtatványok korának (Németül: Wiegendruck = bölcsőnyomtatvány).
A nyomdászat létrejöttével, a nyomdászmesterségnek mint új foglalkozási ágnak a megszületésével már az ősnyomtatványok korában új társadalmi helyzet keletkezik. A 15. század mesteremberei, iparosai, kereskedői céhekbe tömörülnek, s tevékenységüket a céhszabályok szerint végzik. A nyomdászok sehol nem alkotnak céhet, munkásságukat sem kötik meg céhszabályok. (Vannak ugyan nyomdatulajdonosok, akik valamely más szakmabeli céhhez csatlakoznak, pl. az aranyművesekéhez – betűmetszők – vagy az írnokokéhoz, illetve kéziratmásolókéhoz, de nyomdászcéh nem alakul). Így aztán a nyomdászok, elsősorban a nyomdatulajdonosok közt nemcsak polgárokat, iparosokat találunk, hanem patríciusokat (városi nemeseket) is. Maga a feltaláló, Gutenberg is patrícius családból származott, s követői közt is számos patrícius akad, akik aktív nyomdászként vagy csendes társként (pénzüket fektetve be az új vállalkozásba) művelik, illetve segítik az új foglalkozási ágat.
Tehát nemes emberek folytatnak ipari tevékenységet, olyan ipari tevékenységet, amelyet szellemi kapcsolatainál fogva, - hiszen szellemi, művelődési értékeket állít elő, - nem tekintenek társadalmi rangjukhoz méltatlan foglalkozásnak, persze ugyanakkor tőkéjüket is hasznosan fektetik be és kamatoztatják az új vállalkozások révén.
Tapasztalható ugyanakkor, ellenkező jellegű társadalmi tendencia is az ősnyomdászat korában. Több polgári származású nyomdatulajdonos, miután tekintélyes vállalkozóvá küzdötte fel magát, olyan városi nemesi hivatalokhoz és rangokhoz jutott, amelyeket előbb csak patríciusok tölthettek be. Ilyen volt pl. az említett nürnbergi nagyüzemeknek a vezetője Anton Koberger de mások is.
A polgárok és nemesek mellett új tevékenységi területet talált magának a nyomdaiparban és könyvkiadásban a 15. században kialakuló új értelmiség is. A humanista tudósok közül, akik szegyházi és feudális kötöttségek alól fokozatosan felszabaduló új értelmiség képviselői, nem egy mint a kinyomtatandó szövegek gondozója: azaz mint tudományos kiadó és korrektor a nyomdaiparban talált magának foglalkozást. Pomponius Laetus, a római Lauer-nyomda korrektora pl. korábban a római egyetem tanára volt. Egyházellenes nézetei miatt volt kénytelen elhagynia az egyetemet, sőt börtönbüntetést is szenvedett és kiszabadulása után lett a Lauer – nyomda korrektora. (A korrektor ekkor még nemcsak a nyomdai hibákat javítja, hanem a mai "lektorhoz" hasonlóan ő készíti elő kiadásra a kéziratot. Feladatköre ellátása tehát tanultságot és széleskörű ismeretanyagot kíván meg, ezért fizetése is a legmagasabb a nyomdai alkalmazottak között: havi bére 30-40 arany, míg a nyomdászlegényeké – lakás és ellátás mellett – havonta 2-3 arany).
A humanista tudósok közül azonban nemcsak korrektorok kerülnek ki, hanem nyomdatulajdonosok, nyomdászok is. Híres nyomdász volt pl. Johannes Regiomontanus, kora legnevezetesebb csillagásza és matematikusa Nürnbergben, aki saját műveit és az ókor legfontosabb matematikai munkáit adta ki említésre méltóan szép kiadásban.
De a humanista tudósok s általában a tudósok, mint szerzők is egyre nagyobb publikációs lehetőségekhez jutottak a könyvnyomtatás feltalálásával és fejlődősével. Bár a szerzői tevékenység kezdetben – s még utána hosszú időn át – sem biztosított önálló megélhetést az írók, tudósok számára, sőt komolyabb kereseti lehetőséget sem, mert a szerzői munkáért csak a legritkább esetben kaptak honoráriumot. A honorárium még a következő századokban sem pénzjuttatást jelentett elsősorban, hanem inkább bizonyos számú példány átadását a szerzőnek megjelent művéből.
Társadalmi tekintetben tehát a könyvnyomtatás mint új iparág a 15. század mindenegyes fontosabb társadalmi rétegére kiterjed, illetve a könyvnyomtató-tevékenység valamely ágazatába mindenegyes réteg bekapcsolódik: nemesek (patríciusok), polgárok és értelmiségiek egyaránt, de nem marad ki belőle teljesen a papság, sőt a munkásság sem.
Ismeretes, hogy a papság hosszú időn keresztül szinte kizárólagos előállítója volt a könyvnek. A kéziratos könyvet, a kódexet elsősorban egyházi, kolostori másolóműhelyekben készítették, csak a humanizmus időszakában alakultak világi, ún. humanista másolóműhelyek, ahol a díszes humanista kódexeket készítették. A könyvnyomtatás első félszázadában még tovább él a nyomtatott könyv mellett a kéziratos kódex is, sőt a nyomtatott könyv a kódexet utánozza, amelyet a humanista könyvkedvelők és bibliofilek jó része előnyben részesített vele szemben, de a nyomtatott könyv számos kedvezőbb lehetősége miatt a kéziratos fokozatosan visszaszorul. Mutatja ezt a folyamatot az a körülmény is, hogy már az ősnyomdászat idején a papság is bekapcsolódik szórványosan a nyomdászatba. Johannes Regiomontanus is pap volt, de ő elsősorban mint humanista művelte a könyvnyomtatást; vagy ugyancsak pap volt Köln első nyomdásza Ulrich Zell, aki főként teológiai munkákat adott ki. Hogy az egyház is felismerte a nyomtatás jelentőségét, ezen egyéni vállalkozásoknál világosabban bizonyítja, hogy egyházi intézményekben, pl. kolostorokban is alakulnak könyvnyomtató műhelyek. Az augsburgi Szent Ulrich és Afra kolostor nyomdája pl. a város jelentékeny ősnyomdái közé tartozott.
S végül a különböző társadalmi rétegekhez tartozó nyomdatulajdonosok vezetése, irányítása alatt a nyomdai alkalmazottak: segédek és inasok széles rétege dolgozott. Ez az alkalmazotti réteg a mechanizált sokszorosítóipar munkásainak új társadalmi rétege, amely foglalkozása, mindennapi munkája jellegénél fogva a legműveltebb munkásréteg már a 15. században, de később is. Nem véletlen, hogy érdekei védelmében elsőként kezd el szervezkedni, s hogy az első munkássztrájk, az az említett munkássztrájk volt, amely 1471-ben Bázelben robbant ki Bertold Ruppel nyomdájában; s amelynek eredményeképpen a bíróként működő városi tanács megtiltotta a nyomdászok minden szervezkedését. (Ennek ellenére a nyomdászok mindig a munkaszervezkedés irányítói, a munkásszervezetek és pártok vezetői közt találhatók a legújabb időkig).
Gazdasági szempontból a könyvnyomtatás már a kezdet kezdetén kapitalista jellegű vállalkozás, magán viseli a korai kapitalizmus jellemző ismertetőjegyeit. A nyomdák jó része kézműipari üzem, de minden nyomdatulajdonos arra törekszik, hogy minél nagyobb és teljesítő képesebb vállalatot hozzon létre. Létre is jön hamarosan olyan nagyüzem – ha ez kivételnek számít is – mint Koberger 100 fővel dolgozó nürnbergi nagyüzeme. De a többi nyomdász is fejleszteni igyekszi vállalatát, mert felismeri, hogy csak a minél nagyobb nyomda tud gazdaságosan, jövedelmezően működni, amely kihasználva kapacitását, nagy példányszámban nyomtatja kiadványait, amelyek számára megfelelő felvevőterületet, piacot is kell biztosítania. Ezért kerül sor már az ősnyomdászat időszakában a kiadásügy és a könyvkereskedelem megszervezésére is. Mindehhez jelentékeny tőkére van szükség. Tekintélyes tőkét igényel – ezt már Gutenbergnél is láttuk – magának a nyomdaüzemnek a felszerelése. A szükséges tőke elsősorban a pénzgazdálkodást folytató városi polgárság tulajdonában volt, s ezt a városi polgárság részben saját nyomdaüzemek alapítására fordította, részben a nyomdatulajdonosok rendelkezésére bocsátotta kölcsön formájában, vagy társtulajdonosként (pl. Fust Gutenberggel és Schöfferrel társult), esetleg csendes társként kapcsolódott be a nyomdaalapításba, illetve a nyomdászati tevékenységbe. Ugyancsak a polgárság volt a kereskedelem irányítója, és a könyvnyomtatás termékei, a különböző kiadványok számára szintén a polgárság tudta csak biztosítani a szükséges piacot, rá hárult tehát a könyvkereskedelem megszervezése is. Az új iparág, a nyomdászat tehát – ha részt vettek is benne különböző társadalmi rétegek – gazdaságilag lényegében a városokra és a városi polgárságra volt utalva: a városi polgárság biztosította számára a szükséges tőkét, és fogyasztóközönsége, az olvasóközönség is nagyobb részt a városi lakosságból: polgárokból és értelmiségiekből került ki. Számos ősnyomdász jutott csődbe tőkehiány miatt, mások pedig, azért, mert nem számoltak a piac felvevőképességével, s megjelentetett kiadványaikat nem tudták értékesíteni.
Önálló kiadványok az ősnyomtatványkorban még nincsenek. A kiadás költségeit vagy maga az ősnyomdász fedezi, vagy világi és egyházi mecénásokhoz fordul, akiknek a kiadvány költségeinek biztosításáért a mű elején közölt ajánlásban mond köszönetet (pl. Hess András is a Budai Krónika ajánlásában László prépostnak, azaz Karai Lászlónak). Korabeli szerzők munkáit ritkán adták ki az ősnyomdászok, ilyenkor előfordult, hogy maga a szerző fizette az előállítási díjat, azaz a szerző volt saját műve kiadója.
A szerzői tulajdonjog fogalma sem volt még ismert a 15. században (ahogy a következő időkben sem, a 18. századig). A sikeres, keresett munkákat a szerző, illetve a nyomdászkiadó engedélye nélkül más nyomdászok gyakran utánnyomták. A magyar Thuróczi János krónikáját, a Chronica Hungarorumot pl. amely 1488-ban brünni nyomdában jelent meg első alkalommal, még ugyanebben az évben utánnyomta egy augsburgi nyomdász. De hasonló volt a helyzet minden más kiadvánnyal, amelynek az újból való közzététele hasznot ígért és jelentett a nyomdának. Az utánnyomás a feudalizmus egész időszakában egyik eszköze, módja volt a nyomdászok közti tőkés versenynek, a konkurenciának. Az utánnyomó nyomdász megszerzett a műből egy példányt és minden fizetség és utánjárás nélkül kinyomtatta és árusította azt. Ezzel nemcsak magának szerzett hasznot, hanem az eredeti nyomdásznak is ártott, mert versenyt teremtett a piacon, a saját utánnyomatai minden eladott példányával csökkentette az eredeti kiadás vásárlóinak a számát. (Az utánnyomásról még a 18. század végén is élénk viták folytak. Az eljárást számos felvilágosult gondolkodó mint a szellemi tulajdon megsértését elítélte, ugyanakkor mások, pl. még a felvilágosult abszolutista uralkodók is, mellette foglaltak állást és nem tartották ártalmasnak, sőt hasznosnak vélve támogatták, mondván, hogy egyik eszköze lehet a műveltség elterjesztésének).
A nyomdászok mások konkurenciája és az utánnyomás ellen úgy próbáltak védekezni, hogy a kelendő kiadványok kiadására és terjesztésére privilégiumot (előjogot) próbáltak maguknak biztosítani. A privilégiumot a hatóságok, a kormányzat, az egyház adhatta a felügyelete alatt megjelent kiadványokra, amelyek általában széles körben keresettek voltak, magas példányszámban jelentek meg, kiadásuk tehát a nyomdásznak komoly hasznot jelentett. Ezek a kiadványok pl. a misekönyvek, ima- és énekeskönyvek, tankönyvek, kalendáriumok. A privilégiumok vagy egy-egy műre korlátozódtak, vagy egy-egy helyre, területre és bizonyos időtartamra. A privilégiumot élvező nyomdász ezt a művet az engedélyezett helyen és időben egyedül adhatta ki, ha más nyomdász utánnyomta, eljárást indíthatott ellene, elkobozhatta a nála megjelent utánnyomatokat s kártérítést követelhetett az utánnyomótól. A privilégium tehát olyan feudális jogi kedvezmény volt, amely egyedül a privilegizált könyvnyomtatónak kedvezett, de akadályozta a nyomdaipar egészének fejlődését, megszüntette az egészséges versenyt is. A kedvezményben részesített nyomdász egyeduralkodóvá vált egy-egy területen, helyzete nem ösztökélte minőségi termelésre, mert nem kellett tartania a konkurencia jobb minőségű, művészibb, értékesebb munkájától.
Az ősnyomtatványok vásárlóközönsége még meglehetősen szűk réteg, s ennek egyik oka a kiadványok magas előállítási költsége és ebből adódóan meglehetősen magas ára. A drága könyveket a városi lakosság nagyobb része nem tudta megvásárolni, elsősorban a vagyonosabb patríciusok kis köréből kerültek ki a korabeli könyvvásárlók. A könyvek árának csökkentéséhez példányszámukat kellett emelni; ahogy emelkedett a példányszám, úgy váltak olcsóbbá a könyvek.
Az átlagos példányszám Gutenberg kiadványai esetében mindössze 150-200 volt, közvetlen utódai is csupán 250-300-ra tudták ezt emelni. Csak 1480 után emelkedett az átlagpéldányszám 1000-re, illetve 1000 fölé. A példányszám emelésének lehetősége azonban nem a nyomdászok elhatározásától függött, hanem elsősorban a könyvek iránti társadalmi szükségletből fakadó érdeklődéstől. Szélesedni kellett tehát a könyvvásárlók körének, hogy a könyvek példányszámának emelésével áruk alacsonyabb legyen, és az olcsóbb könyveket meg tudják vásárolni a kisebb keresetű polgárok és értelmiségiek. A nyomdásznak eleinte konkurenciát jelentett a másoló, a scriptor, illetve a nyomtatott könyvnek vetélytársa volt a díszes, megszokott könyv. A bibliofilek bizonyos körei, pl. a papság és nemesség, de maguk a humanista könyvgyűjtők is egy ideig szkeptikusan viselkedtek a nyomatással szemben és előnyben részesítették a kéziratos könyvet. A könyvnyomtató éppen ezért kezdetben utánozza a kéziratos terméket, de fejleszti és tökéletesíti a maga új eljárását és művészetét is, míg végül a könyvnyomtatás technikai fölénye és művészi lehetősége érvényre jut a kézirattal szemben és megnövekszik iránta a társadalmi érdeklődés is. Ez 1480-tól kezdve nyilvánul meg annyira, hogy a példányszám 1000-re, sőt ennél magasabbra is emelkedhet. A nyomtatás győzelmének egyik jele, hogy az ősnyomdászok egy része a korábbi másolók közül kerül ki (pl. Schöffer is), azok közül, akiknek a kódexmásolás volt a kereseti forrásuk, de nagyobb üzleti lehetőséget látva az új technikai eljárásban megtanulták azt és úttörői, terjesztői lettek.
Ahogy a polgárosodás és humanizmus nyomán a művelődési lehetőség fokozatosan kiszabadult az egyházi kötöttségek alól, a műveltség egyre inkább elterjedt a világiak körében, s a szellemi érdeklődés mind szélesebb körű lett. Az egyetemek alapítása és az egyetemi képzés szélesedése egy új szellemi, világi értelmiségi réteg alakulásához járult hozzá, amely értelmiség a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből verbuválódott, tevődött össze. E rétegnek a könyvszükséglete jelentékenyen bővítette a könyvnyomtatás társadalmi bázisát a 15. század utolsó évtizedeitől.
Ahogy a polgárosodás is hozzájárult az olvasási kedv fokozásához, az olvasóközönség szélesbedéséhez. Feltalálása nyilvánvalóan egy meglévő művelődési igény kielégítésének a következménye, a fejlődést is elsősorban a társadalom művelődési igényének fokozódása segítette elő, de új irodalmi területek feltárásával, az általa kiadott és ajánlott könyvek tömegével új szellemi igényeket, fokozott olvasási vágyat keltett fel. A könyvnyomtatás már az ősnyomdászat korában egy meglehetősen gazdag és összetett olvasóközönség igényeinek tudott eleget tenni kiadványaival. A papság részére jelentek meg pl. a latin nyelvű bibliák és egyéb egyházi, liturgikus, teológiai tárgyú művek. Az olvasni tudó egyszerűbb világiak számára adták ki a nemzeti nyelvű bibliákat, az ima- és énekeskönyveket, a tankönyveket és naptárakat. A tanult világiak számára készült a népszerű, nemzeti nyelvű irodalom, míg az antik klasszikusokat és a tudományos munkákat a humanisták és tudósok olvasták elsősorban. A korai nyomdászok inkább a régi irodalmat adták ki, kortárs írók művei ritkán jelentek meg. A terjedelmesebb művek mellett a kisebb nyomtatványok tömege készült már a 15. században is: számos röpirat, traktátus, hivatalos kiadvány. E kisebb alkalmi iratok nyomtatásával a nyomdászat már a kezdet kezdetén a felvilágosítás, a politikai és vallási propaganda szolgálatában állt: illetve mind az állam, mind az egyház igénybe vette a maga céljai érdekében: pl. Gutenberg "török bullájában" III. Callixtus pápa a török veszedelem, a kereszténység elleni pogány veszély ügyében fordul a közleményhez; vagy ugyancsak Gutenberg , de számos más nyomdász búcsúleveleiben is az egyházi propaganda kap helyet és teret. Ugyanakkor az állami és egyházi hatalmak hamar felismerik a könyvnyomtatás forradalmasító erejét, számukra veszedelmessé válható lehetőségét is: számos korai könyvbetiltás és könyvmegsemmisítés tanúskodik erről. Franciaország ősnyomdászatának áttekintése során esett szó pl. arról, hogy a párizsi nyomdák tevékenységét milyen szigorúan ellenőrizte a Sorbonne teológiai fakultása. A "veszedelmes" könyvekkel szembeni elutasító magatartás persze ugyancsak a könyvek nagy felvilágosító művelődési szerepének a bizonyítéka már az ősnyomtatványok idején is.
Technikai szempontból már az ősnyomdászat korában megfigyelhető egyfajta fejlődés a teljesen kézműipari tevékenységtől a gépesítés felé. A betűmetszés és a betűszedés ekkor még teljesen kézzel végzett feladatok; a betűmetsző ill. betűszedő kézi munkájától, kézügyességétől függött csupán a metszet betűk, ill. a szedés minősége, ill. a munkafolyamatra fordított időmennyiség, időigény. A betűöntés és a nyomtatás azonban már ekkor is – legalább részben, sőt nagyobb részt – gépi eljárások, amelyeknél a munkát végző ember képességein kívül, az ő ügyessége mellett, jelentékeny szerepet játszik a munkát végző gép is: azaz a betűöntő-készülék és a sajtó. Mindkét szerszám – bár ekkor még emberi erő működteti – modern értelemben vett sorozatgyártásra alkalmas.
Az 1480-as évektől kezdődően fokozatosan megtörténik a különböző betűfajták egyfajta kezdetleges szabványosítása, azaz kialakulnak a legfontosabb betűformák és betűnagyságok. Előtte minden betűmetsző saját elgondolása és ízlése szerint metszette a betűket, mostantól lassú ütemben ugyan, de fokozatosan egyre inkább érvényesül valamilyen egységességre törekvés.
A technikai fejlődés másik fontos momentuma, hogy a betűöntés és a könyvnyomtatás egyéb ágazatai, munkafolyamatai (szedés, nyomás) közt fokozatosan megindul és megtörténik a munkamegosztás. A nagyobb nyomdák rendelkeznek ugyan saját betűöntödével és számos egyéb munkafolyamatot végző nyomdász egyben jeles betűöntő is, de e két munkafolyamat lassanként külön foglalkozási ággá válik. Alakulnak majd önálló betűöntödék és a kisebb nyomdák egész sora, amelyek nincsenek berendezkedve betűöntésre, ezektől szerzi be betűkészletét. A munkamegosztás, a termelési folyamat egészének racionalizálása szintén hozzájárul az 1480 utáni termelésnövekedéshez. A könyv nyersanyaga fokozatosan kizárólag a papiros lesz, fejlődik a papírgyártás és teljesen kiszorult a nyomtatott könyvből a papirosnál ritkább és drágább pergamen, amelyre még az első könyvnyomtatók gyakran nyomtattak (pl. Gutenberg 42 soros Bibliájának kisebb része is pergamenre készült).
A könyv előállítási folyamatának 15. századi fejlődésével együtt alakul, formálódik maga az előállított termék, a könyv is, és így keletkezik – Gutenberg szándéka szerint – egy kezdetben a kéziratot erősen utánzó, de attól fokozatosan egyre inkább eltérő és önállósuló ipari termék, s egyben műtárgy, művészeti alkotás. A könyvnyomtatás ipari folyamat, de ah művészi szinten művelik, új grafikai művészet jön létre, a tipográfia. Ugyanígy a könyv sem egyszerűen ipari termék, a tipográfia, a könyvművészet az iparművészet egyik ága; ipari termékeket hoz létre művészi szinten már az ősnyomdászat idején.
Már a kéziratot utánzó ősnyomtatványban is érvényesültek önálló esztétikai szempontok: a betűtípusok kialakítása, a szedésnek a lapon való elrendezése, a könyv díszítése és illusztrálása már bizonyos sajátos elvek szerint történt. Ezeket az elveket a tipográfusok és illusztrátorok nyilvánvalóan a kézzel írott és kézzel festett könyvből vonták le, de az elvek megvalósulása mégis valami mást, újat jelentett, nem pusztán a kézirat szolgai utánzását. A kézírás könnyedebb, lendületesebb betűit a nyomtatásban a merev nyomdai betű változza fel, amely gyakran éppen az egyszerűségével, puritánságával hatott. E merev betűt szigorú törvényszerűség alapján úgy kellett megformálni, hogy egyedi formaként, külön állóan, de a szedésben a többi betű mellé sorolva is művészien hasson. A szedés merev sorai ugyancsak eltértek az egyéni, dinamikus kézírás soraitól és éppen nyugodt grafikai képük biztosított esztétikai hatást. A lapok felépítésében, az illusztráció és a szöveg közt, a nyomtatott felület és a margók közt olyan harmóniatörvények érvényesültek, amelyeknek alkalmazása révén a könyv művészien hatott.
Kezdetben hozzátartozott az ősnyomtatvány művészi megformálásához a kézzel való díszítés: a nyomtatott szöveg egyes betűit, szavait kézi festéssel emelték ki, a díszes iniciálékat, keret- és záródíszeket, fejléceket ugyancsak kézzel festették. Később az illusztrációk is technikai sokszorosítással készültek: az ősnyomtatványok egyedüli illusztrációs eszköze a fametszet volt, amellyel könyvdíszeket (iniciálékat, keretdíszeket, záródíszeket, stb.) és illusztrációkat (képeket) egyaránt nyomtattak. Az első szedés közé nyomtatott fametszeteket, mint könyvdíszeket 1461-ben készítették. Később gyakran használták a fametszetet; láttuk pl. , hogy Koberger a Schedel –féle Világkrónikát 1809 fametszettel (645 dúcról nyomva) adta ki. Készült azonban számos illusztrálatlan ősnyomtatvány is, amelyek az előbb említett harmóniatörvények érvényesítése révén váltak könyvművészeti alkotásokká. A könyvművészetnek a későbbiekben is e két ágával találkozunk majd: az illusztrációt alkalmazó iránnyal, ill. a minden illusztrációt és könyvdíszt mellőző ún. tipográfiai iránnyal.
Külső megjelenését tekintve az ősnyomtatvány jellegzetes ismertetőjegyek révén sok szempontból eltér a későbbi nyomtatványoktól, s – nyomdatermék létére – közel áll a kéziratos kódexhez.
Általában hiányzik még az ősnyomtatványokból a címlap. Kezdetleges egyszerű címek, a szöveg kezdete feletti címiratok már korán előfordulnak (pl. a Gutenberg által nyomtatott török bullában is), de a későbbi címlap csak lassan fejlődik ki. Az első címlap Jean Duprénél tűnik fel Franciaországban 1481-ben, majd 1484-ben Peter Schöffer Füvészkönyvében, s végül 1500 táján kezd általánossá válni. A címlap adatai gyakran az Incipit-ben, az Explicit-ben vagy a kolofonban találhatók.
A szöveg, ahogy a kéziratos könyvben is, többnyire a következő szavakkal indul: "Incipit liber…" vagy a következőkkel zárul: "Explicit liber…" Tehát "kezdődik", ill. "végződik" a könyv, s utána a szöveg rendszerint megmondja a könyvnek a tárgyát, tehát azt, hogy mi kezdődik vagy végződik. Pl. Hess Budai Krónikájában az 1. lapon, a Karai Lászlóhoz intézett ajánlás után kezdődik maga a mű, elején a következő Incipit-tel: "Incipit prima pars cronice de origine Hungarorum…" (azaz: Kezdődik a magyarok eredetéről szóló krónika első része).
Előfordul, hogy a mű kolofonjában, záró szövegében közli a címet, illetve tárgyát, a nyomdász nevét, a nyomtatás dátumát és helyét. Ugyancsak Hess Budai Krónikájának a kolofonja: "Finita Bude Anno Dni M.CCCC.LXXIII in vigilia penthecostes: per Andream Hess". (Magyarul: Befejezte Budán az úr 1473. esztendejében, pünkösd vigiliáján Hess András).
Gyakran megtörténik azonban az is, hogy mindezek az adatok hiányoznak, a kiadványnak sem Incipitje, sem Explicitje, de kolofonja sincsen. Ilyenkor a mű szerzőjére, s az előállítási körülményeire vonatkozó adatokat fáradságos módon kell kikutatni, a nyomtatványt közvetett módon kell meghatározni.
Hozzásegítheti a meghatározáshoz, ha van a műben nyomdászjelvény (nyomdászjegy, mesterjegy). A iparosok és kereskedők a 13. század óta saját mesterjegyükkel jelölték portékájukat, áruikat. Ezt a szokást a 15. században az ősnyomdászok egy része is átvette; elsőként Fust és Schöffer, a második nyomda tulajdonosai alkalmazták. Híres mesterjegy Aldus Manutius velencei ősnyomdász és humanista könyvnyomtató horgonyra tekerőző delfinje, az ALDUS névfelirattal. A nyomdászjelvényt többnyire a mű végén, a kolofon után helyezték el. Mint fametszetes grafikai ábrázolást nemcsak tulajdon-kelölésként használták a nyomdászok a nyomdászjelvényt, hanem gyakran egyben könyvdíszként is. (Később az önálló kiadók létrejöttével kialakult a kiadói jelvény is. Ez rendszerint a címlapon kapott helyet, míg a nyomdászjelvény továbbra is a mű végén maradt. Mindkettő számos esetben használatos egészen a mai napig).
A legkorábbi ősnyomtatványok mindegyike gót betűvel készült, s az egyházi tárgyú munkákban sokáig használták ezt a típust, míg a világi műveket, elsősorban az ókori latin klasszikus szerzők műveit antikvával, a humanista írás betűjével nyomtatták. Az antikvát, mint nyomdai betűt Itáliában alakították ki, innen terjedt el Európa más országaiba.
Az ősnyomtatványok tipográfiája, szedése, szövege még erősen utánozza a középkori kézírást, a szövegben rendkívül sok rövidítés (abbreviatúra) vagy ikerbetű (ligatúra) található. (A ligatúra egy betűtestre öntött 2 betű).
Rövidítések esetén különféle jelek utalnak az elhagyott betűre vagy betűcsoportra. Pl. a magánhangzó feletti vízszintes vonal az utána következő nazális mássalhangzó, tehát az "n" vagy "m" elhagyását jelzi. Így die – diem, vagy Doiu = dominum. Néhány gyakori rövidítés még:
Gyakran a kezdőbetű pótolja az egész szót; pl. a bibliai szövegekben: D = dominus, vagy c = caput.
E rövidítések sokfélék lehetnek, az általánosan elterjedtek mellett vannak egyediek, amelyek nyomán következtetni lehet pl. arra, hogy egy-egy művet hány szedő szedett. A rövidítések feloldására szolgáló segédkönyv az olasz A. Capelli ""Lexikon abbreviaturarum" című munkája (Milano, 1899, majd több kiadás).
A rövidítésekkel, ahogy általában a régi írásokkal, a paleográfia foglalkozik.
Az ősnyomtatványok másik tipográfiai sajátossága az ikerbetűk (ligatúrák) használata. A kódexmásolók - bár az akkori kurzív -, folyóírás nem kapcsolta még a betűket szorosan – egymás mellett gyakran előforduló betű párokat összekötöttek; ilyen volt pl. a gótban az ..t, fl vagy a latinban az ae, oe. Ezeket aztán az ősnyomdászok is egy, azonos betűtestre öntöttek, s ha egymás mellé kerültek a szövegben, mint ligatúrákat szedték ki őket.
A rövidítések a kéziratos korban gyorsították a meglehetősen lassú kézírást, másolást és anyagtakarékosságot jelentettek: a nagyon drága pergamenből kevesebbre volt szükség, ugyanarra az írófelületre több szöveget tudtak elhelyezni. Az ősnyomdász munkáját, a szedési folyamatot azonban lassította, nehezítette az abbreviatúrák és a ligatúrák használata. Nem 24 betűből építették fel a szöveget, hanem sokkal többől; említettük, hogy Gutenberg is 290 betűt és egyéb nyomdai jelet használt a 42 soros Biblia nyomtatásához. Mégis használták őket, mert a kódexet utánozták ezzel a gyakorlattal is.
Arról már volt szó, hogy az iniciálékat és egyéb színes kiemeléseket az ősnyomtatványokban is kézzel készítették el. Itt csak annyit teszünk hozzá, hogy az iniciálé helyét a nyomtatás során nem mindig hagyták üresen. Gyakran előfordult, hogy az iniciálé festését végző illuminátor számára kis nyomtatott betűvel jelezték a pótlandó iniciálét az üres terület közepén: e kisbetűt nevezték reprezentánsnak (mutatónak). Nem egy ősnyomtatványban, amelynek az illuminálása (kézi díszítése, festése) valamilyen okból elmaradt, ma is ott látható a reprezentáns.
Az ősnyomtatványokat általában nem kötésben, bekötve vitték piacra, hanem a nyers nyomtatott íveket (krudákat) árusították. Maga a vásárló, a könyvgyűjtő készítette el aztán a kötést saját ízlése szerint. Ugyancsak előfordult az is, hogy az üresen hagyott iniciálékat, a könyvdíszeket és kiemeléseket is a gyűjtő készítette el. Így a technikai sokszorosító eljárással készült könyv egyedi jelleget, külsőt kapott, ami azonban a fokozatos szabványosítás nyomán megszűnt a 15. század vége felé. (Persze a kor "tömegkiadványai": a naptárak, iskolakönyvek, röpiratok stb. nem ilyen módon készültek).
Egy-egy ősnyomtatvány meghatározásához támpontot nyújthat a felhasznált papír, azaz a papíron található vízjegy. A vízjegy a merítőhálón drótból kialakított minta képe a papíron; a papír a vízjegy vonalai mentén kissé vékonyabb, amit világosság vagy fényforrás felé tartva szabad szemmel lehet tapasztalni. A vízjegy - a nyomdászjelvényhez hasonlóan a papírmalom tulajdonosának a mesterjegye, tehát minden papírmalom más-más vízjegyet használ. A nyomdák általában a legközelebbi malmokból szerezték be papírszükségletüket, ilyen módon segítheti termékeik lokalizálását, esetleg keletkezési idejük meghatározását is az általuk használt papír vízjegye. (A meghatározáshoz segítséget nyújt Briquet francia kutató "Les filigranes" című vízjegykatalógusa. I-IV. Geneve, 1907).
Az ősnyomdászok a papírt nem olyan módon használták fel az ívek nyomtatásakor, mint a későbbiek és a maiak. A modern könyv összehajtogatott ívekből áll, s egy ív 16 lapból. Az ősnyomtatvány hajtogatott ívek helyett ívfüzetekből épül fel, a kódexek mintájára egymásba helyezett ívek képezik az ívfüzetet. Aszerint, hogy az ívet hányszor hajtják össze, beszélünk fólió (2-ed rét vagy ívrét), quart (4-ed rét), oktáv (8-ad rét) stb. formátumú könyvekről. (Mivel az íveket különböző nagyságban készítették, a formátum jelölése nem jelent egyben nagyság jelölést is.) Az ívfüzetekben szereplő ívek száma szerint: 2 ív = binio, 3 ív = ternio, 4 ív = quaternio, 5 ív = quinternio stb. Az egy-egy ívfüzetbe összefogott ívek száma nem volt állandó és egyenlő egy ősnyomtatványon belül sem.
Az ősnyomtatványok még nem ismerték a lapszámozást, az egymás után következő ívfüzeteket jelölték meg az abc betűivel, az ún. signaturával vagy sorrendjellel a szedéstükör alján: a, b, c, d stb. Az abc betűinek számát meghaladó ívfüzetekből álló nagyobb terjedelmű művek esetén a betűket megkettőzték: aa, ab, ac, ad stb, vagy Aa, Ab, Ac, Ad stb.
Az ívfüzeten belül sem lap- hanem levélszámozás jelölte a sorrendiséget, de csak íz ívfüzet közepéig, s általában római számokkal: pl. aI, aII, aIII stb. A levél hátoldala számozatlan, s így számozott a recto, számozatlan a verzo.
Az ívek, illetve a levelek sorrendjét a signaturák mellett az őrszók (custosok) is biztosították. Az őrszó a lap, vagy ív első szavának "megismétlése", helyesebben előre vetítése az előző lap aljára, a szedéstükrön kívülre, jobbra. (Az őrszó a korban a gyakori hangos felolvasás folyamatosságát is segítette).
A könyv végére nyomtatták a registrumot, azaz mutatót, amely közölte az ívfüzetek signaturáit és az első levelek kezdőszavait. E mutató segítségével tudta pl. a könyvkötő könnyen ellenőrizni a nyomtatvány tejességét és az ívfüzetek helyes sorrendjét, mielőtt a kötéshez hozzáfogott.
Maga a nyomási eljárás is hagyott bizonyos nyomokat az ősnyomtatványokon. Gyakran lehet találni pl. a lapok szélén szög-szúrásokat, punkturákat. Ezek azoknak a szögeknek a nyomai, amelyek a nyomtatásnál szilárdan tartották a papírt. A hátlap nyomtatásánál a szöveget ugyanazokba a lyukakba helyezve rögzítették a papírlapot és így érték el, hogy az elő- és hátlap sorai teljesen fedték egymást, ami a szép nyomásnak egyik alapfeltétele. (Az egymást pontosan fedő sorok így nem hagytak nyomot a másik oldalon a sorok között, s a sorok fekete színének és a papír fehérjének a kontrasztja jól érvényesülhetett. A sorok fedése a szép nyomtatásnak ma is fontos esztétikai követelménye. (Később az íveket középen rögzítették, így a punkturák a kötéskor eltűntek a könyv gerincénél.)
Áttekintettük azokat a jellemző ismertetőjegyeket, amelyek az ősnyomtatványt megkülönböztetik az előző időszak könyvétől, a kódextől, illetve a későbbi korok könyveitől. Most már az a kérdés, hogy mely időpontok jelölhetők meg mint az ősnyomtatványkor kezdő és záró dokumentumai. Az időbeli elhatárolás az ismertetőjegyek ismeretében sem egyszerű, hiszen a fejlődés rendkívül bonyolult, összetett és folyamatos, nem egyik napról a másikra alakul át az ősnyomtatvány "modernebb" könyvvé. Problémát okoz az a körülmény is, hogy az ősnyomtatvány (de általában a könyv) fejlődése különböző szempontok szerint vizsgálható. Vizsgálható külső, azaz alaki-anyagi és belső, azaz tartalmi szempontból. Alaki szempontból vizsgálva is más fejlődési tendenciát mutat a tipográfia, azaz a betűtípusok változása, s ismét mást a könyv egészének, összes külső ismertetőjegyeinek az alakulása.
A tipográfiai fejlődést szem előtt tartva a fordulópont 1480 körül van, mert ettől az időtől kezdődik a betűk (betűtípusok) egységesebbé válása. Ha a könyv egészét szemléljük, akkor viszont 1500 tájára esik a korszakhatár, mert akkorra alakulnak ki azok a külső jegyek, amelyek az újkor könyvét jellemzik: a régi nagy fólió alakú könyvekkel szemben elterjednek a kis- , főleg 8-ad rét alakú, könnyen használható könyvek; általánossá válik a címlap és lapszámozás; a kézi díszítést és illusztrálást teljesen kiszorítja a fametszet;> egyszerűsödik a könyvek kötése és papírja stb. (Mindennek a társadalmi okáról lesz majd még szó).
A tartalmi szempontú fordulópont már a 16. századra, 1520 tájára esik, amikor az 1517-ben kezdődő lutheri reformáció hatására megnövekszik a nemzeti nyelvű, különböző műfajú, új tartalmat hordozó irodalmi termékek száma.
Így aztán a kutatók az 1500-as esztendőkben állapodtak meg, mint az ősnyomtatványkor záró időpontjában. Ennek alapján: ősnyomtatvány minden nyomtatvány, amely Európában a könyvnyomtatás feltalálásától kezdve a 15. század végéig (1500 december 31-ig) szedés-nyomással készült. Nem tekintjük tehát ősnyomtatványoknak a táblanyomatokat, mert nem szedés-nyomással készültek. Nem ősnyomtatványok továbbá az Európán kívül, tehát pl. Kínában és Koreában még Gutenberg előtt szedés-nyomással készült könyvek sem.
Az ősnyomtatványokat a könyvtárak ma általában különgyűjteményként, az ún. ősnyomtatványtárban őrzik és kezelik. Elkülönítésüknek több oka van. Az egyik oka, hogy mint régi, eredetileg is meglehetősen kis példányszámban megjelent könyvek, ma már általában ritkák, s ennél fogva rendkívül értékesek. Ezért nagyobb védelmet biztosítanak nekik. (A legnagyobb értéket páncélszobában, páncélszekrényben őrzik).
A Gutenberg-féle 42 soros Bibliát pl. 1926-ban egy árverésen 250000 dollárért vásárolták meg. A másik ok, hogy – a későbbi kiadványoktól eltérő jellegzetességük miatt – feldolgozásuk speciális szakismereteket kíván meg, külön kézikönyvtárra van szükség a feltárásukhoz, különleges katalógusban tartják őket nyilván, s használatuk során is nagyobb védelmet kell nekik biztosítani). (De az ősnyomtatványtár gyarapítása is sajátos problémákat vet fel, pl. aukciókatalógusok, antikvár-jegyzékek figyelése stb).
Az ősnyomtatványok gyűjtése, kutatása és számbavétele már a 17. században megkezdődött. Először néhány nagyobb könyvtár pl. a nürnbergi városi könyvtár (1643 – Johannes Saubertus) és a párizsi királyi könyvtár (1653 – Philipp Labbé) ősnyomtatványainak a jegyzékét készítették el, de már a század végén (1688 – Cornelius a Beughem) kísérlet történt a világon bárhol fellelhető teljes ősnyomtatvány-állomány számbavételére is, ami azonban – nem lévén meg ilyen nagy munkához a feltételek – csak hiányosan sikerülhetett. A 18. században tovább folyt a kutatás, újabb és újabb ősnyomtatvány-katalógusok és bibliográfiák láttak napvilágot. (Michael Maittaire: Annales typographici. 1719-1741; Michael Denis: Supplementum Annalium Michaelis Maittaire. 1789; G. W. Panzer: Annalen der alteren deutschen Literratur. 1788-1805. és Annales typographici, (1793-1803).
A döntő fordulat a 19. század első felében történt, amikor 1826 és 1838 közt megjelentette Ludwig Hain "Repertorium bibliographicum" című munkáját (4 db). A mű gazdag anyagot tartalmaz, 16 ezernél több bibliográfiai tételt, azaz ősnyomtatványt, igényesen leírva, a szerzők betűrendjében. Hain munkája azért jelent fordulatot az ősnyomtatvány-kutatásban, mert elődeitől eltérően, akik csak tartalmilag írták le a műveket, ő a tipográfiai sajátosságokat is jelöli. Minden tétel elején megadja a megállapított szerzőt és címet (esetleg csak címet, pl. Biblia, Kalendárium stb., ahol nincs szerző), majd utána tipográfiailag pontos szövegleírást ad: incipit és explicit; kolofon: a sormetszetet jelöli; az abbreviatúrákat és ligatúrákat feltünteti. (E tipográfiai szempontú leírás a változatok, variánsok, utánnyomások megállapítása miatt fontos!). Végül Hain csillaggal jelöli azokat a leírásokat, amelyeket saját maga, autopszia alapján készített.
Hain bibliográfiája a mai könyvtári gyakorlatban is használt munka. Azóta sem jelent meg ennél teljesebb ősnyomtatvány-bibliográfia. Éppen ezért számos újabb és hasonmás kiadása van: legutóbb Milánóban adták ki 1948-ban.
Utána tovább folyt az ősnyomtatvány-kutatás és a Hain-féle bibliográfiához két fontos kiegészítés készült el és jelent meg, ezek részben újabb műveket közölnek, részben helyesbítik Hain adatait:
W. A. Copinger: Supplement to Hain's Repertorium bibliographicum. London, 1895-1902. 3 db. A mű első része kiegészítéseket közöl, 2. kötete pedig mutató. Copinger kiegészítése kevésbé alapos munka, mint Hainé. Hasonmás kiadása: Milano, 1950.
A második kiegészítéseket tartalmazó munka – ahogy címéből is – Hain művével együtt már Copingerét is kiegészíti és helyesbíti: D. Reichling: Appedices ad Hainii-Copingeri Repertorium bibliographicum. Additiones et emendationes. 1-6. fasc. + Indices. Monachii 1905-1904.
Újabb 2143 ősnyomtatvány leírása mellett tartalmazza az előzők kiegészítéseit és helyesbítéseket.
E három bibliográfia együttesen, egymást kiegészítve már közel 25000 ősnyomtatványt foglal magába. Amikor közülük időrendben az utolsó, Reichling "Appendices"-e megjelent (1905-14), már folyamatban volt egy nagy vállalkozás, az ősnyomtatvány-kutatás eddig legnagyobb, nemzetközi méretű vállalkozása, a világon bárhol fellelhető, összes ősnyomtatványt tartalmazó Gesamtkatalog der Wiegendrucke című (rövidítve GW) ősnyomtatvány-bibliográfia előkészítésére és kiadására. 1904-ben alakult meg egy német bizottság Konrad Haebler híres ősnyomtatvány kutató vezetésével a bibliográfia létrehozására; ez a bizottság később nemzetközivé szélesbedett. Először a németországi könyvtárak ősnyomtatványit dolgozták fel, majd kiterjesztették a munkát a külföldi könyvtárak ősnyomtatvány-állományára is.
Az ősnyomtatványok egységes feldolgozását a GW számára egy, a legmodernebb szempontok alapján kidolgozott instrukció, szabályzat biztosította. Ezt valamennyi, a vállalkozásba bevont könyvtár, illetve kutató megkapta, s ennek alapján készítette el címleírásait, majd küldte meg a Lipcsében működő szerkesztőbizottságnak. 1925-ben jelent meg nyomtatásban a GW 1. kötete, s 1938-ig 7 kötetét adták ki. 1940-ben megjelent a 8. kötet 1. füzete (Lieferung-ja), de ekkor a II. világháború miatt a kiadás megszakadt. A bibliográfia kézirata szerencsére átvészelte a háborút és Berlinben, a Deutsche Staatsbibliothekben őrzik. 1953-ban egy bizottság megkezdte a megmaradt címanyag kiegészítését, ellenőrzését majd sajtó alá rendezését és sor került a kiadás folytatására is. 1974-ben megjelent a 8. kötetből két füzet, 1978-ban pedig a GW teljes 8. kötete.
A GW célja tehát az, hogy a korunkig felfedezett összes ősnyomtatványnak összefoglaló jegyzéke legyen. Az utolsóként megjelent 8. kötet összesen 10001 tételt tartalmaz. Az összes fennmaradt ősnyomtatvány számát - a végzett anyaggyűjtés alapján – 40-45000-re becsülik.
A GW az ősnyomtatványok rendkívül pontos leírását adja, s ezen kívül közli a rájuk vonatkozó irodalmat (ha facsimile kiadás van azt is) és lelőhelyüket is.
a. bibliográfiai összefoglalás (szerző, cím megjelenés helye, nyomdász,
esetleg kiadó is, megjelenés éve, rétnagyság);
b. kolláció, kollacionálás
(terjedelem: teljes levélszám; a kollációs képlet: az ívfüzetek betűjelei és
levélszámai; a levélszám kitevő formájában az ívjel betűje felett; hasábok
száma; a sorok egy levélen; betűtípus);
c. szövegleírás (incipit, explicit,
kolofon; esetleg privilégiumok, nyomdászjelvények, tartalomjegyzék;
sormetszetek, a gót- és antikva-szedés jelölése; több mű egybenyomása esetén
külön incipitek stb.)
d. irodalom (facsimile kiadások is)
e. lelőhelyek.
Az ősnyomtatványok meghatározása gyakran nem könnyű feladat. Említettük, hogy nem egyszer előfordul, hogy a műnek nincsen sem incipitje, sem explicitje, sem kolofonja, nem tünteti fel sem a kiadás helyét, sem az évét, sem a nyomdászt. Továbbá elég sok az ősnyomtatványok közt a csonka példány; s ez esetben többnyire a mű eleje és vége hiányzik, ahol az incipit, explicit és a kolofon adatai lennének találhatók. Ha van kolofon, az sem ad minden esetben biztos támpontot: utánnyomás esetén pl. az utánnyomó nyomdász privilegizált műveknél a büntetéstől félve nem egyszer hamis adatokat közöl a nála megjelent kiadásban (nem egyszer az utánnyomott kiadásért).
E nehézségek miatt az ősnyomtatvány-kutatásnak kifinomult, fejlett módszerei alakultak ki, amelyek segítségével meg tud határozni adatokat nem tartalmazó ősnyomtatványokat is.
a. a betűtípusok alapján. A betűk betűmetszőként eltérőek és egyediek.
A betűtípusok eltéréseire K. Haebler "Typenrepertorium der Wiegendrucke" című
művében állított fel csoportokat a nagy M., az antikvákat pedig a nagy Q alapján
csoportosította nyomdák szerint;
b. a sorok távolsága alapján. A
sorok egymástól való távolsága is jellemző az egyes nyomdákra. 20 sor méret: az
1. sor alapvonalától a 20. sor alapvonaláig mért távolság;
c. a nyomtatáshoz
használt papír vízjegyei alapján;
d. a díszítő elemek és a
kötés vizsgálata alapján.
Mindezeknek a módszereknek közös, együttes alkalmazása vezet eredményre. A meghatározás legkönnyebben azonban az ismertetett ősnyomtatvány-bibliográfiák alapján, a Hain és kiegészítései, valamint a GW (F betűig) alapján történhet meg. Ősnyomtatvány-bibliográfiaként használhatók az egy-egy ország ősnyomtatvány-állományáról készült ősnyomtatvány-katalógusok is. Nagy anyagot tartalmaz pl. az angol nemzeti könyvtár, a British Library katalógusa, de jelentek meg katalógusok pl. Belgium, Franciaország és Olaszország ősnyomtatványairól is.
A magyarországi ősnyomtatvány-gyűjtemények közül leggazdagabb az Országos Széchényi Könyvtár ősnyomtatványtára (1748 darab), továbbá a Magyar Tudományos Akadémia könyvtáráé (1035 darab), de számos ősnyomtatványt tartalmaz néhány nagy múltú katolikus és protestáns egyházi könyvtár is (pl. Kalocsa, Székesfehérvár, Esztergom, Pannonhalma, Győr vagy Debrecen stb.).
A hazai ősnyomtatványokról is jelentek meg katalógusok már az elmúlt században:
A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában levő ősnyomtatványok jegyzéke. Összeáll. Hellebrandt Árpád. Bp. 1886. XVI. 380 p.;
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címjegyzéke: 1. Ősnyomtatványok. Leírta Horváth Ignácz. Bp. 18895- VIII., 288 p.
A magyarországi ősnyomtatvány-kutatásnak az Országos Széchényi Könyvtár ősnyomtatványtára a központja. 15 katalógusból álló gazdag katalógusrendszert épített ki, amely sokoldalúan tárja fel az anyagot. Van betűrendes szerzői, nyomdászok szerinti, időrendi, megjelenési helyek szerinti, az egykori tulajdonosok szerinti katalógus, kötéskatalógus stb. Az állományt igen sokoldalúan feltáró katalógusrendszer hatékonyan tudja szolgálni a könyv- és nyomdászattörténeti, valamint az irodalom- és tudománytörténeti kutatást is. Van ezen kívül az Országos Széchényi Könyvtárban egy központi ősnyomtatvány-katalógus is, amely tartalmazza az összes magyarországi nyilvános könyvtárban található ősnyomtatvány leírását. Ennek a központi katalógusnak alapján jelent meg a magyarországi ősnyomtatványok bibliográfiája, katalógusa:
Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. Ediderunt: Géza Sajó et Erzsébet Soltész. Vol. I-II. Bp. 1970.